Néhány éve egyre erősödő királykultusz érzékelhető Nagyváradon, ami a város liberális városvezetéséhez köthető. Akinek ez még nem tűnt fel, annak sorolom: Mária királynő szobra felbukkant a városháza nagytermében, majd Mária királynő szobrot állítottak a Bémer téren, aminek hivatalos elnevezése Ferdinánd tér; a színház román intézményét is Mária Királynőről nevezték el, és azt is rebesgetik, hogy a Szent László téren álló Mihály vajda helyére Ferdinánd király szobra kerül majd, illetve az is feltűnő, hogy Radu herceg, illetve a királyi család más tagjai milyen gyakran, ha emlékezetem nem csal, egy-kétévente ellátogatnak Nagyváradra. Mindez azután jutott eszembe, hogy múlt pénteken a nagyváradi városháza nagytermében lelepleztek két történelmi tárgyú festményt, melyek közül az egyik Luxemburgi Zsigmond és Jagelló Ulászló nagyváradi látogatását, a másik pedig Ferdinánd király és Mária királynő 1919-es nagyváradi fogadtatását örökíti meg. Egyszóval nem lehet nem észrevenni azt, hogy Nagyváradon mekkora kultuszt igyekeznek kiépíteni Ferdinánd király és Mária királyné köré.

Talán a román történelem egyik legjelentősebb és legpozitívabb változásához köthető királyi pár kultusza által akar a helyi liberális erő presztízst, legitimációt nyújtani a Hohenzollern ház ma is élő leszármazottainak. Vagyis elképzelhető, hogy ez a királykultusz egyfajta politikai fordulatot jelez a liberálisok körben. Netán van egy vonulat a párton belül, amelyiknek elege van az Antonescucból, Tariceanukból, és az átlag román pártvezéreknél nagyobb presztízsű, civilizáltabb, kulturáltabb politikai legfelső vezetést képzel el a párt, sőt, akár az ország élén. Mindez persze csak spekuláció, hiszen könnyen meglehet, hogy az országban a liberális párt távolról sem annyira királypárti, mint amennyire Nagyváradról látszik.

A pénteki festményleleplezésnek van egy másik fontos üzenete is. Az, hogy az egyik kép a román, a másik pedig a magyar történelem egy pillanatát örökíti meg, illetve az a tény, hogy a két festmény egyforma méretű, amelyeket egymással szemben ugyanolyan magasságban helyeztek el, azt az üzenetet sugallják, hogy Nagyváradon két egyenrangú közösség él és dolgozik, és ezeknek a múltját ugyanolyan szintű és rangú tisztelet illeti meg. Ez egy egyértelműen pozitív, teljes mellszélességgel vállalható gesztus és üzenet, ha valóban őszintén is gondolják azok, akik ezt a gesztust tették. Csakhogy az első lelkesedés után szembe ötlenek a szépséghibák is: az még a kisebbik baj, hogy a Valentin Tănase által festett „magyar” kép sokkal kisebb, mint a váradi városházán egykor álló eredeti Bihari Sándor alkotás. A történelmi hűség tekintetében ez is meglehetősen aggályos, az viszont már egyenesen csúsztatás, hogy Zsigmond fejéről lefelejtődött a magyar szent korona, és helyette valamilyen más formájú koronát pingált a fejre a bukaresti festő. Tette ezt annak ellenére, hogy rendelkezésére álltak fotók az eredeti képről, sőt, az eredeti műnek egy, a Körösvidéki Múzeumban található előtanulmánya is, amit a festő saját bevallása szerint tanulmányozott is saját képe elkészítésekor. Ez nem lehet puszta véletlen, vagy figyelmetlenség, sokkal valószínűbb az, hogy a megrendelőnek az a szándéka érvényesült, hogy a nagyváradi önkormányzat legfontosabb intézményében nem szabad feltűnnie olyan vizuális elemnek, ami a magyar államiságot jelképezi. És ha ez így van, akkor máris kételyek támadhatnak a városvezetés gesztusának őszintesége kapcsán. Másrészt pedig a pozitívnak szánt gesztust nem pusztán a szimbolika területén, hanem a konkrét politikai cselekvés szintjén is gyakorolni kellene mind a jelenlegi, mind pedig a mindenkori nagyváradi városvezetésnek, annál is inkább, mert az utóbbi időkben sok, a váradi magyar lakosság érdekeit és érzékenységét sértő döntés született (utcanév-változtatás magyarellenes, soviniszta megfontolásból, magyar iskola megszüntetése, ingatlanelvétel magyar iskolától, stb.).

Mindazonáltal tekintsünk optimistán a jövőbe, és gondoljuk azt, hogy a pénteki esemény nyitó momentuma egy, a helyi magyar közösséget jobban megbecsülő, az érdekeit jobban figyelembe vevő várospolitikának. És még valami: bár a Zsigmond király és Jagelló Ulászló találkozóját megörökítő festmény művészileg enyhén szólva sem egy Leonardo, és a történelmi hűség tekintetében is kifogásolható, de annak, hogy a kép felkerült a váradi városháza nagytermének a falára annyi haszna mindenképpen van, hogy emlékezteti a helybeli románságot arra – ami az itteni magyarok számára egyébként mindig is nyilvánvaló volt –, hogy Nagyváradon nem 1918. december elseje után kezdődött az élet.