Ha egy állami közintézmény vezetője a saját hozzátartozóját hozza helyzetbe, azon az emberek általában fel szoktak háborodni. Dimény Levente, a Nagyvárad Táncegyüttes (állami intézmény) művészeti vezetője a saját feleségére bízta a Senki madara című táncszínházi előadás megrendezését, de helyi magyar kistársadalmunkban ezen senki nem ütközött meg, és újságíró létemre én is elmulasztottam firtatni, hogy ezt mégis hogy képzelik. Az mondjuk igaz, hogy tettek is arról, hogy kellemetlen kérdéseket a sajtónak ne is legyen alkalma feltenni, ugyanis a Szigligeti Színház eddigi gyakorlatától eltérően megspórolták a Senki madarát beharangozó tájékoztatót, illetve kiváltották azt egy origami hajtogató performansszal és egy Tóth Tünde-interjúval, amit a Nagyvárad Táncegyüttes munkatársa készített vele. Ez utóbbiból kiderült, hogy Tóth Tünde mindez idáig nem rendezett táncszínházi előadást, így aztán még hangsúlyosabbá válik a kérdés: végül is mi predesztinálta őt arra, hogy táncszínházi darabot állítson színpadra a Nagyvárad Táncegyüttessel azon kívül, hogy ő a társulat vezetőjének a felesége?

Ez annak ellenére etikátlan érdekösszefonódásnak tűnik, hogy Tóth Tünde nem kapott gázsit ezért a rendezésért (Dimény Leventétől származó információ), de a hazafias munka ellenére másfajta nyereséggel azért mégiscsak jár egy ilyen megbízás: egy új cím feltüntetése egy színházi ember önéletrajzban a rendezések rovatban mindig nagyon jól mutat, meg aztán micsoda presztízs az, ha a Nagyvárad Táncegyüttes társulata, zenekara és anyagi eszközei is egy a műfajban kezdő rendező rendelkezésére állnak, aki ráadásul egy nagyszínpadi előadás színre vitelére kapott lehetőséget! Biztosan akad jópár olyan fiatal, kezdő, vagy nem is kezdő rendező, aki nagyon szívesen dolgozna ilyen körülmények között és feltételek mellett, csak hát nem mindenki lehet olyan szerencsés, hogy házastársa vezető beosztásban legyen valamelyik közfinanszírozású táncegyüttesnél...

Nekem pedig önkritikát kell gyakorolnom, amiért úgy elmentem emellett az ügy mellett, mintha ez semmiféle aggályt nem vetne fel. Bár lényegi összefüggés nincs ezen aggály és a Senki madara című előadás minősége között, a továbbiak miatt érdemes kiemelnem, hogy egy túlnyomórészt pozitív kicsengésű kritikát írtam a bemutató előadásról. Tehát a társulat szempontjából minden szépen alakult, azaz csak alakult volna, ha Dimény Levente nem csak a felesége, hanem az általa vezetett intézmény érdekeit is szem előtt tartva nem tett volna mást azon kívül, hogy pezsgőt bont örömében, amiért így estek a dolgok, és a kínos kérdéseket is sikerült elkerülni.

De a férj erősebbnek bizonyult a társulatvezetőnél. Dimény Levente nem tudta leküzdeni abból fakadó felháborodását, hogy az említett cikkben kritikai észrevételek is megfogalmazódtak a rendezés kapcsán. Olyannyira nem, hogy még meg sem száradtak a bitek az internetre feltolt írásban, amikor, megfeledkezve arról, hogy nem csak a művészeknek, de az újságíróknak is lehet családjuk, Dimény Levente olyan időpontban csörgetett meg, amikor már csak azért hívunk valakit, hogy figyelmeztessük arra, hogy árvíz, vagy tűzvész van. És tette ezt azért, hogy egy hatalmi pozíciót kiaknázva műsorfüzetbe való információk felsorolásával (már ha készült műsorfüzet) adja tudtomra azt, hogy felesége rendezését illetően kritikai észrevételek helyett szorítkozzak tényszerű adatok kölésére. Már jócskán belemelegedett abba, hogy kioktasson a kritikaírás mikéntjéről, amikor megszakadt a vonal, én meg csak álltam pár pillanatig döbbenten, és azon töprengtem, hogy csak álmodtam, vagy tényleg egy elcsépelt bohózatba illő jelenet játszódott le, amelyben az önérzetes férj a saját feleségének a művészetét magyarázza a szemtelen, tudatlan, lesajnált firkásznak, aki nem a megfelelő szavakkal találta illetni az asszonyka rendezését?! De a hirtelen jött sokkból felocsúdva ráeszméltem, hogy ez egy cseppet sem vicces, mert már pusztán az a tény, hogy Dimény Levente este negyed tízkor ragadott ki családom köréből azért, hogy kioktasson, ez durva beavatkozás a másik ember magánszférájába, amit akár zaklatásnak is lehet tekinteni, és mivel hatalmi pozíciójára hivatkozva a cikkemben az amúgy érdekes módon kifejezetten csak a feleségét érintő részek kapcsán utasított rendre arról, hogy miről mit kell írni, ez már feltétlenül kimeríti a nyomásgyakorlás fogalmát.

Bennem volt néminemű békülési szándék, ezért másnap, természetesen alkalmas időben, visszahívtam, hogy megtudjam, benne ragadt-e még valami, hogy azt még elmondhassa, majd én is kifejtsem saját álláspontomat az interpretálás szabadságáról és egyéb hasznos semmiségekről. De nem volt kinek. Az addig is émelygő gyomrom akkor fordult ki teljesen, amikor Dimény Levente az újságíró felelősségéről kezdett el eszmét futtatni, vagyis éppen az az ember vette a szájára a felelősség szót, aki társulatvezetői felelősségét és méltóságát sutba dobva brutális módon lobbizott a felesége érdekében, zaklatta a munkáját végző újságírót és nyomást gyakorolt rá, az az ember puffogtatott kioktató szólamokat az újságíró kötelességéről és felelősségéről, aki haszonélvezője volt annak, hogy a sajtó szemet hunyt a Dimény család stiklije fölött. Ekkor vált nyilvánvalóvá számomra az, hogy nekem nem Dimény Leventének kell magyarázattal szolgáljak, hanem a közvéleménynek, és nem művészeti, szövegértelmezési, hanem elvi, etikai kérdésekről.

A magyarázat pedig az, hogy nekem semmi kifogásom Tóth Tünde rendezői ambícióival szemben, sőt, a legőszintébben kívánom a színészként méltán közmegbecsülésnek örvendő művésznőnek azt, hogy a lehető legtöbb rangos színháztól, társulattól kapjon felkérést rendezésre. A gyakorlatilag kimeríthetetlen választékból mindössze egyetlen közpénzből fenntartott társulat tiltott gyümölcs a számára, az, amelynek a férje a vezetője, mert ez esetben óhatatlanul felmerül a gyanú, hogy a szakmaiság helyett a családi érdekösszefonódás volt a felkérés alapja. Dimény Levetne pedig, ha a felesége rendezői ambíciót akarja elősegíteni, akkor alapítson magánszínházat, vagy nyisson menedzsment irodát, de a közösség által fenntartott társulat vezető tisztségével járó befolyás nem újságírókra tett nyomásgyakorlásra való, továbbá a Nagyvárad Táncegyüttes rendelkezésére álló anyagi eszközök, valamint erkölcsi, szellemi tőke a társulat érdekeinek az érvényesítésére szolgálnak, nem pedig arra, hogy ezeket ő felhasználva feleségének a karrierjét egyengesse. Azt döntse el a Szigligeti Színházat fenntartó Bihar Megyei Tanács, hogy a társulatvezető egész magatartása (családtag favorizálása, zaklatás, nyomásgyakorlás) sért-e valamiféle belső szabályzatot, kódexet, illetve hogy ez a magánérdeket előtérbe toló attitűd milyen fényben tünteti fel Bihar megye legfontosabb magyar kulturális intézményét, viszont hogy ez mennyire etikus magatartás, annak megítélését a közvéleményre kell bízni.

Ez az eset valóban rávilágít a sajtó felelősségére, hiszen lám, ha a közíró nem vonja kérdőre a közintézmények vezetőit akkor, amikor az indokolt, azok vérszemet kapnak, és elkezdik a saját kis homokozójuknak tekinteni az általuk vezetett intézményt, ahol bármit megengedhetnek maguknak, mert azt képzelhetik, hogy jól elbújtak a közvélemény elől.