Az alábbi levelet a Nagyvárad Táncegyüttesnél dolgozók egy csoportja írta és küldte el Czvikker Katalinnak, a nagyváradi Szigligeti Színház igazgatónőjének. A levelet teljes terjedelmében, változtatások nélkül közlöm úgy, ahogy az hozzám eljutott. 

Szigligeti Színház vezetőségéhez Czvikker Katalin igazgatónőnek

Tisztelt igazgatónő!

A Nagyvárad Táncegyüttes egy fájdalmas folyamatban vergődik, aminek úgy gondoljuk, hogy minél hamarabb véget kellene vetni. Ebben kérjük az Ön segítségét!

A Nagyvárad Táncegyüttes 2011-ben a Nagyváradi Állami Filharmóniától magyar néptáncegyüttesként – néptáncosokkal, népzenészekkel és saját kiszolgáló személyzettel – került át az újonnan megalakult magyar színházhoz, nevezetesen a Nagyváradi Szigligeti Színházhoz különálló tagozataként, amikor is azt az ígéretet kaptuk, hogy az együttes nem fogja megváltoztatni státusát, vagyis azt, hogy magyar néptáncegyüttes marad.

Ehhez képest 7 év elteltével, azzal állunk szemben, hogy a társulatvezetés ezt az alapkövetelményt nem tudja, de nem is akarja teljesíteni, képviselni vagy felvállalni, illetve elméletben felvállalja, de gyakorlatilag nem tesz semmit, vagy amit elvétve tesz, szemfényvesztésből teszi. Gyakorlatilag minket, néptáncosokat, népzenészeket cserbenhagytak, elárultak, eszméinket pedig kiszolgáltatatták más táncművészeti ágazatoknak (gyűjtőszóként ezt nevezzük kortárstáncnak), és ezáltal, megalázó helyzetbe hoztak. Ahhoz hogy megértsék helyzetünket, néhány fontos tényt kell megismerjenek.

Az együttes identitásának megváltoztatása nem egyből történt, hanem fokozatosan. Ehhez a folyamathoz ilyen kulcsszavakat és jelmondatokat hangoztattak: hogy nyitni kell más táncos műfajok irányába, hogy nem kell lerekedni a „pajtaszagú” néptánc kultúránál, hogy kell képezzük magunkat más táncos, zenés műfajokban is, hogy toleráljuk a másságot, hogy új nyelvezetet fogunk megteremteni, ami majd ötvözi a kortársat a néptánccal, és hogy a néptáncot ebben eszközként és nem ürügyként fogjuk használni, hogy keressük új identitásunkat. Mindezt megfelelő alázattal és tisztelettel végig is műveltük, miközben teljesen megfeledkeztünk arról a nyilvánvaló tényről, hogy néptáncban is lehet fejlődni és népzenében is képezhetjük magunkat. Mindez idő alatt a kortárstánc teljesen elfoglalta a néptánc helyét hétköznapjainkban, ünnepeinkben, a próbateremben, előadásainkban. Senki sem hibás azért, hogy néptáncosként vagy népzenészként került ebbe az együttesbe és a társulatvezetés fokozatosan megváltoztatta a szabályokat! Cinikus módon ez a szemlélet feltételezte azt is, hogy vagy „megszokja” vagy „megszökik” alapon, menjen, akinek nem tetszik. Az elmúlt időszakban sokan távoztak önként az együttestől, de van olyan is, akinek ebből az okból kifolyólag nem hosszabbítottak szerződést. Nyílván a stratégia része az is, hogy olyan új emberek kerüljenek az együtteshez, akiknek nincs kötődésük az alapcélkitűzésekhez. Ezért van aztán az, hogy jelen pillanatban az együttes megosztott.

De hogyan is juthattunk idáig:

Előadások, amelyek az úgy mond „új nyelvezetet” használták és fellelhetően néptáncos népzenei alapokról készültek az elmúlt 5 évben, vagyis Dimény Levente művészeti igazgató nevével fémjelzett időszakban, mindössze kettő volt. Az Ütközések az egyik, de ezzel is az a baj, hogy olyan mozaik műsorról van szó, amely csak elvétve használ népzenét, vagy néptáncot „eszközként”, és 9 koreográfus szemléletét konglomerálja. Tehát nem igazán nevezhető saját nyelvezetűnek. A másik a Barbárok előadás, amelyik tulajdonképpen viccként használja a néptáncot, ugyanis az előadás néptánc nélkül is működne. Tehát semmi köze, és lássuk be, nagyjából egy középszerű kortárs előadás szintjét üti.

A többi kísérletnek nevezett próbálkozás és útkeresés többnyire külsősök nevéhez fűződik, tehát nem saját nyelvezet: Novák Péter: Nagyvárosi bujdosok – ebben még volt némi néptánc is, Juronics Tamás: Világcirkusz – semmi néptánc, népzene, Dimény Levente: Pomádé király új ruhája(pantomim előadás) – semmi néptánc, népzene, Györffi Csaba: Elektra – semmi néptánc, népzene, Widder Kristóf: Yerma-21 – semmi néptánc népzene, Kun Attila: Stabat mater – semmi néptánc, népzene, Györffi Csaba, Liszt Ferenc: Danse macabre – semmi néptánc, népzene. Ez lenne az út, amely a meghirdetett új nyelvezethez vezet, és mindez néptáncosokkal, népzenészekkel? Mindezen időszak alatt készültek néptánc, népzene alapú előadások is, de ezeket fokozatosan a kortárs előadások kiszorították, tulajdonképpen a néptánc, népzene mellékterméké vált és csak azért van, hogy ha valakiben az alapcélkitűzés megfogalmazódna, annak befoghassák a száját. A társulatvezetőség által behirdetett idei évad is hasonló jövőképet lebegtet.

Ennek a stratégiának egyik sarokköve volt, 2016 áprilisában, amikor nyíltan is megtagadtuk néptánc jellegünket. Visszamenőleg, márciusi időponttal(!?), a társulat vezetés nem javasolt szerződés hosszabbítást László Csaba néptánc koreográfusnak, és helyette alkalmazták Györffi Csaba kortárs koreográfust.

A közelmúltban többen is kértünk kihallgatást Önnél, mint főigazgató, abból kifolyólag, hogy vessen véget ennek a céltalan bolyongásnak, amit a művészeti vezetés identitáskeresésnek és nyelvteremtésnek titulál, hisz nekünk van már identitásunk és nyelvezetünk is, igazából csak annyi kéne, hogy hagyják, hogy magas szinten műveljük. Mivel kérésünk nem igazán talált meghallgatásra, megkerestük magyar közösségünk megyei vezetését, hisz annak idején nekik volt köszönhető, hogy létrejött a néptáncegyüttes. Valószínű ennek tudható be az a múlt évad végén bekövetkezett rögtönzött gyűlés, ahol a társulatvezetés kijelentette, hogy a jövőben két tánctársulat is lesz, és hogy másnapra mindenki döntse el, hogy néptáncos akar maradni, vagy „kortárs” lenni. Természetesen nem vetítettek ellőnkbe semmilyen jövőképet, hogy miként fog az egyik, vagy a másik működni. A szavazást ráadásul úgy tüntették fel, hogy „azért a pár emberért”, aki a néptáncra szavazott – az igazság azonban az, hogy kortárs szavazó sem volt több, hisz több táncos, a zenészek, az énekesek meg sem lettek kérdezve – egyelőre, legalább is a felvállalt EHTET fesztiválig, nem érdemes megbontani az együttest. Visszaállítva a status quo-t, a vezetőség pillanatnyi rémülete eloszlott, és az egész „kijelentés” feledésbe merült.

Néptáncos, népzenész mivoltunknak talán legnagyobb arculcsapása következet, ez év októberében az együttesünk által, Nagyváradon megszervezett Erdélyi Magyar Hivatásos Néptáncegyüttesek Találkozóján (EHTET), ahol a Nagyvárad Táncegyüttes semmibe véve a fesztivál néptáncos jellegét, saját közönsége előtt, csak azért is, 2 kortárs előadással rukkolt elő. Erről Kádár Elemér egykori kollegánk, jelenleg tánckritikus ekképpen vélekedik: „…muszáj megemlítenem, hogy ennek a fesztiválnak az évek során apró részletekben többször is változott a jellege, így a neve is. Egy dolog azonban nagyjából mindvégig érvényes volt: az erdélyi hivatásos néptáncegyüttesek hozták maguknak létre, s a többség mindvégig ragaszkodott is a fesztivál néptáncos jellegéhez. Ez alól csak néhány éve vonta/vonja ki magát a Nagyvárad Táncegyüttes, mely évről évre különutas szerepbe helyezkedik, az érintettek közötti mindenféle megbeszélések, megállapodások ellenére. A dolog annál is inkább nehezen érthető, mert a társulatnak amúgy mindig lenne a fesztivál – idén a nevében is újra kinyilvánított – néptáncos jellegébe illő előadása. A Találkozó nyitó napján előadott Barbárok című, Györfi Csaba által rendezett előadás azonban nem ilyen. Mert ugyan valóban van benne pár népies zenei és táncos motívum, de ezzel együtt ez az előadás teljesen nem-néptánc alapú kortárs táncos nyelvezetben készült. Nyilvánvaló értékeit, hibáit nem fejtegetem most hosszasan, erről az előadásról ugyanis a bemutatója után már volt itt szó. Viszont érdemes még megemlíteni, hogy újabb fiatal, sokoldalúan (néptáncban is) képzett táncosokkal erősített sikeresen a társulat, mely immár minden bizonnyal nem az EHTET, hanem a Nagyváradon kétévente, főleg kortárstánc-színházi társulatok számára megszervezett Infinite Dance Festival jellegének igyekszik megfelelni, és bár a néphagyományt nem vetette el teljesen, de a foglalkozás vele nem szerepel a prioritásai között. Legalábbis a fesztiválon bemutatott előadás és a Találkozót záró gálán látott koreográfia (Liszt Ferenc – Györfi Csaba: Danse macabre) alapján erre lehet következtetni.”

A fenntartók alapításakor a Nagyvárad Táncegyüttesnek, Bihar megye és a Partium néptánc-mozgalmának modell értékű, irányt mutató, vezető együttesi szerepet szántak. Hol van ma ettől a célkitűzéstől az együttes? Lehet-e a Nagyvárad Táncegyüttes a mostani műsorpolitikájával, ezzel az „új” ideológiával, példája a megyei, a partiumi műkedvelő néptáncegyütteseknek? Teljes bizonyossággal állítjuk, hogy nem lehet! Nyilvánvaló, hogy ezzel a műsorpolitikával elvesztettük nézői bázisunk nagy részét is. Kortárs előadásainkra nagyon kevesen kíváncsiak, hisz néptáncosból átvedlett kortárstáncosként soha sem fogunk arra a szintre kerülni, mint a világban, ezen a „hagyományon” nevelkedett nagy kortárs műhelyek. Ez mindenki számára nyilvánvaló! Mégis valami művészies hóbortból, dilettáns módon ránk erőltetnek egy tőlünk idegen kultúrát. Pedig adott, egy olyan tánckultúra (néptáncainkról van szó), amihez hasonló a világon sehol nincs, amiért az egész világ irigykedve tekint ránk. Ezt ki nem használni, botor módon elherdálni, azt gondoljuk, óriási vétek! Ki érti ezt? Meg lehet ezt egyáltalán magyarázni?

Mindezek után kijelentjük, hogy a jelen társulatvezetés nem képviselheti tovább hitelesen néptáncos, népzenész érdekeinket, hisz úgy erkölcsileg, mint művészeti szempontból megbukott! Kérjük, tegye meg, minél hamarább, a megfelelő intézkedéseket annak érdekében, hogy a néptáncegyüttes tudja újrateremteni önmagát! Természetesen nem célunk botránykeltés, de a további hitegetésnek sem vagyunk hajlandóak bedőlni, gyors és határozott válaszokat szeretnénk. Amennyiben nem kapunk választ úgy nyílván az alapító, fenntartó irányába is továbbítani fogjuk észrevételeinket. Tudomásunk szerint az alapító, fenntartó eredeti célkitűzései a társulat kapcsán nem változtak.
 
Nagyváradon, 2017-11-29