Dosztojevszkij Félkegyelműjében van egy Ippolit Terentyev nevű, vézna, tüdőbajos figura, aki tudja, hogy már csak napjai, hetei vannak hátra. Ez a tudat rettenetes frusztrációt kelt a fiatalemberben, mélységesen felháborítja az, hogy miután ő meghal, mások nyugodtan fognak tovább élni, és ez a gondolat kicsinyes, gonosz emberré teszi őt. A regény vége felé Ippolit azt kérdezi a mű főhősétől, Miskin hercegtől: „Ön szerint hogy volna a legjobb meghalnom?… Hogy minél erényesebben hasson.” „Menjen el mellettünk, és bocsássa meg a mi boldogságunkat!” – válaszolt Miskin. Ez a jelenet és ez a mondat azóta nem hagy nyugton, mióta hozzám is eljutott a hír a francia parlament alsó házának döntéséről, melynek értelmében a hivatalos dokumentumokban még az iskolában sem szabad használni többé az »apa« és az »anya« szavakat, helyettük a »parent 1« és a »parent 2« kifejezéseket akarják bevezetni, mert úgymond tekintettel kell lenni a melegházasságokra is. Ha sikerül magyarázatot találnom arra – amire az alábbiakban teszek kísérletet –, hogy miképpen válhatott a frusztráció és a valóságtagadás a nyugati társadalmak vezérfonalává, akkor talán írásom végére az is érthetővé válik, hogy miért kapcsolódott össze bennem a regényjelenet és az említett hír.

Kiindulópont: a nyelv

A franciaországi példa alapvetően egy nyelvi probléma, és formai szempontból nincs semmi kirívó benne, hiszen a közösségi lét nyelv általi modellálása egyik alapvető sajátossága legalábbis a nyugati vétetésű társadalmaknak, elég csak a nagy francia forradalom nagy nyelv- és fogalomreformjára utalni. Ami mégis különlegessé teszi ezt az esetet – és az összes többit, amelyekre az alábbiakban hivatkozni fogok – az egyrészt a döntés tartalmi vonatkozásában, másrészt pedig abban a radikális fordulatban mutatkozik meg, hogy míg eleddig a társadalmak a nyelvre mint kommunikációs eszközre tekintettek, addig ma már a nyelv vette át a valóság helyét.

Posztstrukturalizmus

A nyelv kitüntetett szerepének története Ferdinand de Saussure svájci nyelvésznek azzal a felismerésével veszi kezdetét, hogy a nyelvi jel önkényes. Vagyis a jelölők nem valami külső tárgytól nyerik értelmüket, hanem a jelölők egymás közötti viszonya határozza meg jelentésüket is. Sőt, nem csak a jelek, hanem a fogalmak is olyan entitások, amelyek nem rendelkeznek azonossággal, hanem kizárólag csak különbségeken nyugszanak, amelyeket nem tartalmuk határoz meg, hanem a rendszer más tagjaihoz való viszonyuk. Tehát egy szó azért rendelkezhet jelentéssel, mert formájában különbözik más szavaktól, és a nyelv nem más, mint e különbözőségeknek egyfajta strukturált rendszere. Ez a nyelvre vonatkozó felismerés azonban csak formális, hiszen nyilván szükség van a jelölők formai, hangalaki különbözőségeire ahhoz, hogy a kommunikáció működhessen, elvégre elég nehéz lenne megértetnünk magunkat másokkal akkor, ha mindenre csak azt tudnánk mondani és írni, hogy »dömdödöm«. Maga Saussure is belátja azt, hogy noha szavaink nem függnek és nem kapcsolódnak szükségszerűen a külső világ tényeihez (a referensekhez), de mégiscsak kell lennie egy kapcsolatnak – még ha az önkényes is – a jelölő és valamely külső jelölt között, különben az egész nyelv értelmetlenné válna.

Na, ezt az utóbbi belátást iktatják ki a posztstrukturalisták, akik számára a nyelv és a jelentés is immár teljesen önálló dimenziót alkotnak, amelyeket nem lehet visszavezetni fizikai összefüggésekre. „A jelölők láncolatát nem zárja le egy végső elem, a valóság eleve adott darabkája, vagyis egy rögzített jelölt. A jelölők láncolata végtelen és minden jelölő ezért mindig és szükségképpen más jelölőkre utal. Ennek értelmében a nyelv nem valóságreprezentáció és nem is az információrögzítés vagy a kommunikáció eszköze, hanem differenciális rendszer, amelyben az értelem, vagyis a jelölt mindig csak utólagos produktum, a jelölők mozgásának eredménye.” (támpont Olay és Ullmann 2011: 357) Egyszerűbben szólva a posztstrukturalisták szerint nem a valóságot nevezzük meg a nyelvvel, hanem a nyelv önmagát beszéli, és ebből a folyamatból keletkeznek a jelentések, amelyeket visszaháramoltatunk a külső valóságra. A posztstrukturalista jelentéselmélet az egész nyelvre, sőt a gondolkodásra és a tudás egészére is kiterjeszthető, és ki is terjesztették. Foucault filozófiájában ez valahogy úgy hangzik, hogy a tudás nem a szavak és a dolgok megegyezésének, azonosságának a viszonya, hanem interpretáció; a bizonyítás helyét a diskurzusok veszik át, amelyeknek nem kell igaznak lenniük, elég az, ha diskurzusok.

A PC nyelvpolitika

A posztstrukturalizmustól függetlenül alakult ki a második világháború utáni évtizedekben a politikai korrektség, egy olyan közéleti, politikai attitűd, melynek fő eszköze a nyelvpolitika. Ez utóbbinak a lényege az, hogy ha egy megnevezés, kifejezés sértőnek, illetlennek, bántónak hat, akkor azt a kifejezést az érintettek által elfogadott kifejezéssel kell kicserélni. A nyelvpolitika az Egyesült Államokban keletkezett, ahol komoly társadalmi problémát jelentett az, hogy milyen, az érintetteknek megfelelő szóval helyettesítsék a »néger« kifejezést. A nyelvpolitikai mozgalom tehát egy alapvetően jogos problémából indult ki, hiszen elfogadható törekvés az, ha a közbeszédből kiiktatjuk az olyan nyilvánvalóan uszító, gyűlöletkeltő kifejezéseket, mint a »nigger«, a »zsidrák«, a »bozgor«, a »buzi« stb. Mindazonáltal még ezek a kifejezések is kontextusfüggők, ezért azokat a helyzeteket is meg kell határozni, amelyekben ezek a kifejezések tiltottak, míg más kontextusokban, például a művészetben, nem indokolt semmiféle cenzúra. Mondom ezt azért, mert a politikai korrektség a mosdóvízzel együtt a gyereket is kiönti, hisz eljutott odáig, hogy immár klasszikus irodalmi szövegeket is meghamisítottak a politikailag korrekt nyelvpolitika jegyében.

A kontextusok és a közegek figyelmen kívül hagyása akkor vált hangsúlyosan a nyelvpolitika jellemzőjévé, amikor a politikai korrektség összetalálkozott a posztstrukturalizmussal, mely megszülte azt a felismerést, hogy a társadalom megváltoztatásához nem elég csak bizonyos kontextusokban tiltani bizonyos kifejezéseket, hanem egész egyszerűen el kell törölni azokat, mintha nem is léteznének. A posztstrukturalisták ugyanis egy mátrixot építenek fel, amihez számok helyett szavakat használnak fel. Megtörténhet, hogy az általuk teremtett mátrixképet pixelesíti egy oda nem illő szó vagy kifejezés, a megoldás ilyen esetben az, ha egész egyszerűen kiiktatják azt a szót, hisz akkor a valóság is megváltozik. Elvégre a posztstrukturalizált nyelvpolitikában nem a valóságot képezzük le a nyelvvel, hanem a nyelv az egyetlen reális létező, a valóság pedig pusztán a nyelvnek a függvénye. Ezzel lehet magyarázni a franciaországi döntést az apa és anya szavak kiiktatásáról, ugyanis ha valóban csak a melegpárok érzékenységéről lenne szó, akkor elég lett volna olyan formanyomtatványokat bevezetni, amelyek számukra megfelelőek, nem pedig kitörölni mindenhonnan az apa és anya kifejezéseket. Tehát így tekintve ez a döntés már formai szempontból is sántít, a tartalmi részéről már nem is beszélve. Az emberek többsége valószínűleg pozitív törekvésként ítéli meg azt, ha a közbeszédből (nem a nyelvből!) kiiktatjuk az uszító, gyűlöletkeltő kifejezéseket, de hogyan kerülhetnek a hivatalos kommunikációban tiltólistára olyan kifejezések, mint a »hölgyeim és uraim«, illetve az »apa« és az »anya«?! Megfigyelhető, hogy a nemeket érintő kifejezések ezek, amelyeket épeszű ember sehogy sem tudna a »niggerrel«, a »buzival« és az ezekhez hasonlókkal egy lapra tenni, mégis oda kerültek.

Genderizmus alaptétel

Itt lép a képbe a feminizmus harmadik hulláma és a posztstrukturalizmus nászából létrejött genderizmus elmélete, ez a deklaráltan antihumanista eszmerendszer, melynek alaptétele amilyen egyszerű, olyan meghökkentő: az ember neme szerintük nem genetikai-biológiai tény, hanem társadalmi, nyelvi konstrukció. Ennek a tételnek a következménye az, hogy az emberek nem férfinak és nőnek születnek, hanem beleszületnek egy olyan, amilyen testbe, arról viszont már ők döntenek szabadon, hogy férfinak vagy nőnek érzik-e magukat, még akkor is, ha a társadalom mindenféle eszközzel: hagyományokkal, törvényekkel, megbélyegzéssel arra törekszik, hogy az emberekre rákényszerítsenek egy biológiai véletlenszerűséget. A genderizmus ez alól a társadalmi elnyomó szándék alól akarja felszabadítani az embert.

Dekonstrukció

Ennek az elméletének a kidolgozásában nagy szerepet játszott a posztstrukturalizmus egyik alesetének tekinthető Jacques Derrida -féle dekonstrukció. Ez egy gondolkodási, interpretálási módszer, amely abból a felvetésből indul ki, hogy az egész nyugati metafizikai gondolkodás olyan fogalompárokra épül, amelyeknek csak a saját ellentétükkel együtt van értelmük. Derrida azt nehezményezi, hogy a nyugati filozófusok ezek közül az ellentétes – ahogyan ő fogalmaz: bináris oppozícióban lévő – fogalompárok közül privilegizált helyzetbe hozzák az egyik fogalmat, és erre építik fel metafizikai rendszerüket, ugyanakkor elnyomják a fogalom jelentéséhez hozzájáruló másik fogalmat. Így kerül privilegizált helyzetbe a »jó« a »rosszal« szemben, a »jelenlét« a »távolléttel« szemben, az »igaz« a »hamissal« szemben, a »beszéd« az »írással« szemben, stb. Derrida lerombolja a domináns fogalmak privilegizált pozícióját és a fogalompárok elhallgatott, elnyomott fogalmainak a kiemelésével interpretálja át, konstruálja újra a filozófiai szövegeket. Az kétségtelen, hogy ezáltal rendkívül érdekes, újszerű szövegek jönnek létre, csakhogy ezeknek már vajmi kevés közük van az eredeti szöveg szerzőjének a mondanivalójához és szándékaihoz. Ezt viszont nem problémaként kezelik, épp ellenkezőleg, a posztstrukturalizmus újabb megvalósításaként ünneplik, hiszen ez az eszmekör amúgy is kimondta a szerző halálát, elvégre szerintük az írott szöveg is ugyanúgy önmagát írja, mint ahogy a beszéd önmagát beszéli, a leírt szövegnek semmi köze az írójához, a szerző szándékához, az egyetlen dolog, ami számít, az a szövegnek az olvasó általi interpretációja. Azt már csak mellékszálként említem meg, hogy mindaz, ami használható Derrida gondkolkodásmódjából, azt Wittgenstein és Heidegger korábban már megírták úgy, hogy nem vonatkoztattak el a valóságtól.

Pandora szelencéje

A derridai dekonstrukció divatjának nem szándékolt következménye az, hogy ennek segítségével bármilyen szöveget, gondolatot önkényesen ki lehet forgatni, át lehet értelmezni, és ezt a lehetőséget bárki bármikor ki is használhatja. Maga Derrida is érezhette azt, hogy kinyitotta Pandora szelencéjét, mert hosszú filozófusi munkássága során kijelentette: mindent lehet dekonstruálni, kivéve egyvalamit: a holokausztot. Ez azonban egy etikai állítás (márpedig az etika az a tudomány, amelyben a »jó« fogalma privilegizált helyzetben van a »rossz« fogalmával szemben), mely tulajdonképpen beismerése a dekonstrukció alapvető hiányosságának, a külső realitásoktól való teljes elszakadásnak. A posztstrukturalizmus és a dekonstrukció felismeréseit éppen a holokauszttagadók aknázhatják ki maximálisan, még ha sokan persze akaratlanul is, mert az kétségtelen, hogy felépítenek egy jól strukturált narratívát, a történelmi forrásoknak saját interpretációt adnak, dekonstruálják áldozat és bűnös bináris oppozícióját (merthogy e két fogalom között a holokauszt kontextusában valóban éles ellentét, oppozíció van), és a külső valóságtól, a történelmi tényektől elvonatkoztató diskurzust építenek fel, egyébiránt annak a már idézett foucaulti gondolatnak a jegyében, hogy a bizonyítás helyét a diskurzusok veszik át, amelyeknek nem kell igaznak lenniük, elég az, ha diskurzusok.

Vissza a genderelmélethez

A holokauszttagadókkal ellentétben a genderelmélet hívei tudatosan használják fel a dekonstrukciót, csak épp nem metafizikai fogalmak és jelenségek elemzésekor: ők a férfi és a nő között vélnek felfedezni bináris oppozíciót, mely relációban értelemszerűen a férfi jelenti az elnyomó fogalmat, a nő pedig az elnyomottét, és természetesen ezt az igazságtalan alaphelyzetet akarják átrendezni, a dekonstrukció pedig ideális eszköz ennek a relációnak a felrobbantására. Az már más kérdés, hogy mennyire lehet egy természeti adottságban bináris oppozíciót felfedezni, hiszen ezzel az erővel ellentétes és elnyomó reláció érvényesül a bal szem és a jobb szem, a bal láb és a jobb láb, a bal és a jobb tüdőlebeny között, stb. A genderelmélet és a feminizmus hívei közötti legfőbb különbség az, hogy míg a feminizmus első két hullámának képviselői a nőket akarják kiszabadítani a férfiuralom alól, addig a genderelméletet hirdető harmadik hullámú feministák magát a bináris relációt akarják nemlétezővé tenni azáltal, hogy egyrészt társadalmi, nyelvi konstrukciónak minősítik a nemet, ami immár nem az emberi akarattól függetlenül rögzített biológiai tény, hanem egyéni szabadság kérdése, másrészt pedig azzal, hogy kitalálják a harmadik nemet, hiszen ugyebár, ahol három fogalom van egymás mellett, ott már nem lehet két tagból álló, bináris oppozícióról beszélni.

A jelen

A fent vázolt filozófiai gondolatok nem marginalizált elmék agykigőzölgései, hanem a nyugati intellektuális világ, a jelenkori filozófia megkerülhetetlen tagjainak eszmefuttatásai: a posztsrtrukturalizmus olyan nevekhez kapcsolódik, mint a már hivatkozott Michel Foucault és Jacques Derrida, de mellettük egész regimentje sorakozik fel a tekintélyes gondolkodóknak a pszichoanalitikus Jacques Lacantól kezdve a posztmodern filozófia leghíresebb alakján, Jean-Francois Lyotardon át az olyan sztárfilozófusokig, mint Gilles Deleuze, Jean Baudrillard vagy Roland Barthes, és a sor hosszasan folytatható. De az említett nevek is elégséges bizonyítékai annak, hogy a posztstrukturalizmus a kontinentális filozófia meghatározó jelentőségű, befolyású eszmerendszerévé vált, és főként Derridanak köszönhetően az addig a kontinentális filozófiától élesen elváló angolszász analitikus filozófiában is jelentős hatással volt. Derridanak és a posztstrukturalizmusnak köszönhetően közeledett egymáshoz a kontinentális európai és az analitikus angolszász filozófia. Ami pedig a genderelméletet és a feminizmus képviselőit illeti, ez a gondolatkör ma a legdivatosabb, a feministák pedig jelenleg a világ legbefolyásosabb egyetemein tevékenykednek, az olyan gondolkodók tekintélye, mint Julia Kristeva, Luce Irigaray, Helene Cixous vagy Judith Butler megkérdőjelezhetetlen. Bár voltak azért többen is, akik mégis megpróbálták megkérdőjelezni ezeknek az embereknek a tekintélyét. A leghíresebb és legnagyobb botrányt kavaró ezek közül Alan Sokal amerikai matematikus és fizikus akciója volt, aki egy amerikai társadalomtudományi szaklapban elhelyezett egy olyan áltudományos dolgozatot, melynek alaptézise az volt, hogy a kvantumgravitáció is csak egy társadalmi és nyelvi konstrukció. Legutóbb tavaly csinált valami ehhez hasonlót, csak sokkal nagyobb léptékben három amerikai kutató, akik számos radikális baloldali, genderista nyelvezetben megírt blöfftanulmányt gyártottak, melyek egy részét le is közölték a magukat tudományosnak tekintő szaklapok. Akciójukkal a tudósok azt akarták bizonyítani – sikerrel –, hogy a baloldali PC és nyelvpolitika az amerikai egyetemek uralkodó vonulatává vált, ami negatívan befolyásolja a (társadalom)tudományosság elé támasztott legalapvetőbb elvárásokat is.

Mindezt azért fontos megemlíteni, mert nyilvánvaló az, hogy ami rendelkezik a tudományosság aurájával, az sokkal könnyebben beszivárog a társadalomba, illetve sokkal könnyebb a »tudományosan« megalapozott döntéseket elfogadtatni a lakossággal. Régi trükk ez, nem posztstrukturalista-genderista találmány. Hadd említsem itt példaként azt, hogy nincsenek felsőbbrendű és alsóbbrendű emberi fajok, de a rasszista, fasiszta, náci diktatúrákban ezek mégis tudományosan meglapozott fogalmak voltak, márpedig ha valami tudományosan igazolt tény, akkor ki is vitatkozna annak jogszerűségével, hogy a feketéknek nem szabad ugyanarra a buszra felülniük, mint a fehéreknek, és a zsidóknak is sárga csillagot kell viselniük, gettókban kell élniük, továbbá koncentrációs táborban van a helyük? A nácik tudták, hogy népet, népeket irtanak ki, ennek a szörnyűségnek az eltitkolására használták tudatosan az endlösung, azaz a végső megoldás kifejezést. Egy posztstrukturalista náci már a főtéren égetné el az áldozatokat, és ha az emberek szörnyülködnének, hogy ez népirtás, azzal nyugtatgatná őket, hogy „Ugyan már, ez nem népirtás, csak egy végső megoldása egy társadalmi problémának.”

Ugyanúgy nem létezett osztályharc és történelmi, meg dialektikus materializmus sem, de a kommunistáknak kellettek ezek a tudományosan igazolt fogalmak, hogy a jogszerűség és a tudományosság látszatát adják mindazoknak az intézkedéseiknek, amelynek során az osztályellenséget egész egyszerűen kisemmizték, az ellenségeknek tekintett emberek közül százmilliót kiirtottak. A genderelméletet kvázi állampolitikává emelő nyugati társadalmak is tudományosan igazoltnak tekintenek olyan a valóságban nem létező fogalmakat, mint amilyen például a nemek fluiditása vagy a harmadik nem. Hiszen ha a nem valóban fluid lenne, akkor az egy természetes folyamat lenne, mint Orlando esetében (támpont Virginia Woolf) és nem brutális hormonkezelésre és durva sebészi beavatkozásra lenne szükség a nem megváltoztatásához. Mellesleg a nem ezektől a külső beavatkozásoktól amúgy sem változik meg, mert a genetikai állományt és az eredeti nemi adottságokat  a megszületés után már nem lehet módosítani.  Ha létezne harmadik nem, akkor az feltételezne egy harmadik, az x és az y kromoszómáktól különböző z kromoszómát, de legalábbis egy olyan stabil genetikai kombinációt, amely a férfiúitól és a nőitől egyértelműen elhatárolható teststruktúrát hozna létre az ebből származó, a férfi és a női nemi szervektől teljesen különálló nemi szervekkel együtt. Mint ahogy olyan transzgender emberről sem hallani, aki férfiből nem nővé, nőből nem férfivá, hanem harmadik neművé operáltatná át magát...

A genderizmus akadémiai körökben rendkívüli sikereknek örvend, ennek ellenére a társadalom egy része mégiscsak döbbenten áll az akadémiákról a társadalomba átszüremlő genderjelenségek előtt. Ennek a megdöbbenésnek a tompítását célozza az emberi jogokra és a kisebbségek sérelmeire történő folyamatos hivatkozás. Ebben a tekintetben itt van példának az angliai Brighton & Howe városa, melynek helyi tanácsa arról döntött, hogy az iskolákban ezután tanítsák azt, hogy minden nemű (genderű) embernek lehet menstruációja, hogy ezzel kerüljék el a menstruáció körüli stigmatizációt. Vagyis a valóságot tagadó intézkedést hoznak bizonyos embercsoportok vélt sérelmeire hivatkozva, holott az lenne logikus és értelmes, ha azt tanítanák meg a gyerekeknek, hogy ne sértegessenek másokat, illetve azt, hogy a menstruációban az égvilágon semmi stigmatizáló nincs. Csakhogy egy olyan hétköznapi gondolattal nem lehet professor emeritus címet szerezni, sem pedig a politikaillag legkorrektebb emberbarát pózában tetszelegni, hogy a helytelen viselkedést neveléssel, nem pedig a valóság felszámolásával lehet orvosolni. Persze ott, ahol a nyelv átvette a valóság helyét, már teljesen természetesnek tűnik a fentihez hasonló döntéseket meghozni...

Ugyancsak a sérelmi politizálást lehet felfedezni a fent már hivatkozott londoni metró döntésében és a francia törvényben is, csakúgy mint abban a történetben, amelyik szintén most zajlik Angliában: TT, aki biológiailag nőnek született, átoperáltatta magát férfivá, de nem teljesen (?), mert időközben megszülte YY-t. És mivel TT férfinak vallja magát, ezért azt kéri a hatóságoktól, hogy őt a gyermek apjaként, vagy kompromisszumos megoldás gyanánt maximum »terhességi szülőként« , de semmiképp se »anyaként« regisztrálják. Mivel a nyilvántartó szerint TT csakis YY anyja lehet, ezért TT diszkriminálva érzi magát és jogi lépéseket foganatosított. Amennyiben a jogvita TT javára dől el, akkor YY lesz az első ember Nagy-Britanniában, akinek hivatalosan nem lesz anyja.

Ebben a példában sűrűsödik össze a genderelmélet alaptézise a posztstrukturalizmus valóságot helyettesítő nyelvszemlélete és a sérelmekből táplálkozó politikai korrektség: egy ember, aki megsértődik azon, hogy a valóság nem alkalmazkodott egy fogalomnak ahhoz a jelentéséhez, melyet  ő tulajdonít neki, ezért pert kezdeményez, és mivel az angliai jogrendszer már rálépett a genderesítés útjára, a logikus az lenne, ha TT-nek adna igazat a bíróság. Elvégre neki ugyanúgy joga van annak érezni magát ami, mint azoknak a transzgender embereknek, akik saját érzelmeikre hivatkozva vetették alá magukat nemváltó műtétnek. Vagyis ha egy nő érezheti magát férfinak és át is operáltathatja magát, akkor egy gyermeket szülő ember is érezheti magát apának, mint ahogy a szavak interpretálása is alapvető emberi jog, főként egy posztrukturalizált társadalomban, ahol a nyelv htározza meg a valóságot, és nem fordítva. És ezzel megérkeztünk a posztsrukturalizsus és a genderizmus legfontosabb következményéhez: amennyiben egy állam elfogadja ezeknek az elméleteknek az érvényességét, onnantól kezdve az egyéni érzelmek és az egyéni szóinterpretáció válnak jogforrássá. Hiszen ha a nyelv nem a külső valóság leképezése, nem a valóság megértésének leghatékonyabb eszköze, hanem önmagát beszélő, a valóságtól teljesen elkülönböződő entitás, akkor valóban mindenki úgy használja, interpretálja a szavakat, fogalmakat, ahogy neki tetszik, és az államnak kötelessége követni az egyén által megjelölt interpretációt. Ugyanúgy tehát, ahogy a gyermeket szülő ember lehet apa, ugyanúgy a pedofil is lehet gyermekbarát – a pedofília nyelvi dekriminalizációjára már ki is találták a pedosexual kifejezést! –, a sorozatgyilkos is lehet szociális munkás, vagy fájdalmat megszüntető önkéntes, a rabszolgatartó is lehet munkaadó annak függvényében, hogy az érintett hogyan interpretálja a rá vonatkozó szavakat.

Eltűnő ember?

Tehát még szerencsésnek érezhetjük magunkat azért, mert a nyugati világ egyelőre csak a genderizmus vonatkozásában veti alá magát a szómágiának, de csak találgatni lehet, hogy mégis mi lehet a célja ennek az emberi lény megváltoztatására irányuló törekvésnek. Vannak, akik bioetikai háborút vélnek felfedezni a háttérben, vannak aztán a kibertársadalom eljöttét vizionálók. Az is lehet, hogy a nyugati világ igyekszik tudatosan beteljesíteni Foucault híres hírhedt jóslatát, mely így hangzik: „Az ember az a találmány, amelynek közelmúltbeli dátumát mai gondolkodásunk archeológiája egyértelműen mutatja. Talán közeli végét szintén. Ha e diszpozíciók eltűnnének, ahogy keletkeztek, ha valamely esemény révén, amelynek legfeljebb csak sejthetjük a lehetőségét, ám jelenleg sem a formáját, sem az ígéretét nem ismerjük, e diszpozíciók meginognak (…), akkor lefogadhatjuk, hogy az ember úgy eltűnik, akár a tengerparti fövenybe rajzolt arc.” Vagy az is lehet, hogy a genderizmus csupán mindazoknak az Ippolitoknak a végső mentsvára, akik neheztelnek mindenkire, akik nem olyanok mint ők, és a mindmostanáig felgyülemlett neheztelésük miatt most, amikor erre lehetőségük kínálkozik, eltörölni, csonkítani kívánják a tőlük különbözőek másságát. Bármi is az igazság, az számomra legalábbis egészen bizonyos, hogy a posztstrukturalizmussal összefonódott genderizmus az ember felszámolása felé visz bennünket. A kérdés az, hogy az emberek valóban akarnak-e ebbe az irányba haladni, vagy csak nem tudják, mire megy ki a játék, mert ha tudnák, minden erejükkel azon lennének, hogy kilépjünk ebből az egyre sűrűbb szellemi ködből. Ne hagyjon el senkit a remény, nem kell képzett filozófusnak, technokratának, népboldogítónak lenni ahhoz, hogy megtaláljuk a megfelelő támpontot arra a dilemmára, hogy merre haladjon a nyugati ember. Elég csak őszintén feltennünk magunknak és másoknak is az egyszerű kérdést:

Aggódik még valaki YY-ért, avagy ő már csak egy tengerparti fövenybe rajzolt arc?