Noha a kedélyek lecsillapodására nem lehet számítani a fanatizált Magyarországon, mégis ajánlatos a lehető leghiggadtabban elgondolkozni azon, milyen helyzetbe került az ország a Sargentini-jelentés elfogadása után. Rendkívüli jelentőségű az Európai Unió történetében ez a szavazás, és főként annak végeredménye, hiszen először történik meg az, hogy a politikai szövetség parlamentje szavazza meg egyik tagállamának megbüntetését az Unió alapértékeinek megsértése miatt.

Az Unión belül oly nagyra nőtt az ellenszenv a Fidesz kormányozta Magyarország ellen, hogy még egy igencsak megkérdőjelezhető cselt is bevetettek: nem számították bele a szavazás végeredményébe a tartózkodásokat, azért hogy kijöjjön a kétharmados többség. A magyar kormány joggal kérheti számon ezt az eljárást, ami tulajdonképpen értelmetlenné akarja tenni a tartózkodás intézményét, hiszen a mostani eset is éppen annak bizonyítéka, hogy mennyire fontos a tartózkodás egy szavazás során, mert sok esetben eldönti az eredményt. Az Európai Parlament tehát az Unió alapértékeinek védelmében hozott döntéséhez a demokrácia hitelét csorbító eszközhöz folyamodott.

De ennek tudatában sem érdemes áltatni magunkat: a szavazáson Magyarország ellen szavazók aránya így is lesújtó, és ezzel az anyaország presztízse az Unión belül a mélypontjára zuhant, ami meggyengítette az ország érdekérvényesítő erejét is. Magyarország megtartotta azokat az új szövetségeseit Európa politikusai közül, akik egyetértenek az Orbán-kormány migránspolitikájával, de a V4 csoport közös erővé kovácsolása minden bizonnyal hosszabb időre megfeneklett, de legalábbis Magyarországnak le kell mondania az általa ebben az ügyben (is) vindikált vezető szerepről, mert az Unióval való kapcsolatában elment addig a végső határig, ahová más tagállamoknak feltehetőleg eszük ágában sincs követni.

A Fidesz számára, mely az Európai Néppárt tagja, a legfájóbb és legsúlyosabb csapás az volt, hogy Manfred Weber, a Néppárt európai parlamenti (EP) képviselőcsoportjának vezetője és vele együtt a német néppártiak is leszavaztak Magyarország ellen. Pedig a voksolás előtti tárgyalások során Weber még kompromisszumkészséget kért Orbán Viktor részéről, ráadásul nem a migránspolitika, hanem például a magyarországi média és a civil szervezetek helyzete tekintetében, vagyis nem biztonságpolitikai, hanem belügyi kérdésekben. Orbán Viktor hajthatatlansága annak a jele lehet, hogy a Fidesz már most döntött arról, hogy nem csak a belpolitikában, de a külpolitikában is megteszi az újabb fordulatot és a néppártiságot maga mögött hagyva a radikális jobboldali és/vagy euroszkeptikusokat tömörítő táborába lép át. Ez tulajdonképpen logikus lépés is egy olyan kormány részéről, amelyik illiberális demokráciát akar építeni. A Sargentini jelentés elfogadása ezért is nagy horderejű, mert egy konkrét ország elmarasztalása mellett azt is üzeni, hogy az Európai Unió nem egy olyan tág keret, amelybe az illiberális államszervezés beleférjen.

A szavazás után Magyarország több út közül választhat. Leülhet a tárgyalóasztalhoz, hogy keresse a kompromisszumot az Unió meghatározó politikai erőivel, ehhez viszont az kell, hogy visszabontsa az országban azokat az autoriter elemeket (főként a jogállamiság vonatkozásában, valamint a civil szféra és a média leuralása tekintetében), amelyeket az elmúlt években felépített. Mivel azonban a kontrollált jogrendszer, civil szféra és média az illiberális állam tartópillérei, ezért valószínűleg a Fidesz-féle Magyarország erre nem lesz hajlandó. Ilyen körülmények között Orbán Viktor csak abban reménykedhet, hogy a jövő évi EP-választásokon még jobban fog erősödni a radikálisok és euroszkeptikusok tábora. Ha ez nem történik meg, akkor Magyarország még jobban el fog szigetelődni az Unión belül, ha pedig a radikális mozgalmak kerülnek ki megerősödve, akkor az Európai Unió törheti majd a fejét saját jövőjét illetően.

Ha az EP-választások eredménye nem lesz kedvező a Fidesz számára, akkor választhat egy másik utat is: további szövetségeseket keres az Unión kívül, hogy ezek biztosítsanak valamiféle hátországot Magyarországnak az Unión belüli szabadságharcos politizálásához. Van egy harmadik út is: a máris huxit-nak elkeresztelt kilépés, de ezzel a döntésével Magyarország egy pillanat alatt ledöntené mindazt, amit az elmúlt évtizedekben például a gazdasági együttműködés és a nemzetegyesítés terén elért, helyette pedig nyerne egy olyan csalóka nemzeti függetlenséget, amit az adott geopolitikai kontextusban aligha tudna kiaknázni, hiszen nincsenek légüres térben, a nemzetközi kontextustól hermetikusan elzárt országok (még Észak-Korea sem ilyen), így Oroszország alig várja, hogy saját érdekszférájába kebelezze be az Unióból netán kiugró és hozzá már eddig is egyre közelebb dörgölőző Magyarországot. Sajnos az anyaországban immár olyanok a közállapotok és a közgondolkozás, hogy mondani kell: ez utóbbi lenne a lehető legrosszabb forgatókönyv. És nem is a legirreálisabb, ugyanis a Fidesz a 2010-ben még öntudatos polgárokként szavazó embereket nyolc év alatt egy fanatizált tömeggé gyúrta át, amelyik vakon, dühödten, a legcsekélyebb reflexió és meggondolás nélkül támogatja a magyar kormány élén álló vezér minden döntését, és egy ekkora presztízsveszteség után is ahelyett, hogy magyarázatot követelne, aggályok nélkül követi az egyre radikalizálódó kormányt. Pedig legalább egy kérdést fel kellene tennie a legfanatikusabb Fidesz-rajongónak is: mit nyert Magyarország ezzel a radikális politikával azon kívül, hogy az Európai Uniót migrációs politikájának megváltoztatása helyett Magyarország ellen fordította?