Árulkodó párhuzamok
Ma a Kremlben aláírták az orosz-krími államközi megállapodást a Krími Köztársaságnak és Szevasztopolnak az Oroszországi Föderációhoz csatlakozásáról, és ezzel Oroszország gyakorlatilag egy puskalövés nélkül hódított meg egy területet. Ez a fejlemény bármennyire is megdöbbentette a nemzetközi közvéleményt, és akárhogy próbál a Nyugat valamiképpen fellépni, nem is Ukrajna, hanem saját presztízsének a megmentése érdekében, a tényeken már aligha fog változtatni bármit is, mert Oroszország túlontúl erős ahhoz, hogy a földkerekség bármelyik másik állama képes legyen úgymond jobb belátásra bírni ebben a kérdésben.
Putyin keményen, cinikusan, de ügyesen is játszik a nemzetközi porondon: a krími katonai invázióval eltökéltségét jelezte a külvilágnak, emellett pedig megszerveztette az ottani népszavazást, ami természetesen nem felelt meg semmiféle nemzetközi normának (orosz haderő árnyékában lebonyolított szavazás, objektív megfigyelők hiánya, a választási opciók részrehajló szűkítése, stb.), viszont egy tagadhatatlan tényt képes volt ezáltal tudatni a világközvéleménnyel, azt, hogy nem csak Oroszország, de a Krím félsziget lakosságának túlnyomó többsége is akarja ezt az egyesülést. Az orosz elnök azzal is növelni igyekszik az általa előállított helyzet legitimitását, hogy bejelentette: a tatár és az ukrán nyelv hivatalos nyelvek lesznek a Krímben, tehát az új ukrán hatalommal ellentétben első lépésként a kisebbségek érdekében, nem pedig azok ellenében gyakorol gesztust.
Putyin előszeretettel példálózik Koszovóval is, hisz ott is lényegében egy katonai beavatkozás után alakulhatott meg a magát függetlennek kikiáltó állam. Az más kérdés, hogy Koszovót több mint száz állam azóta sem ismeri el, és valószínűleg Ukrajna megcsonkítása kapcsán is ugyanez lesz a helyzet még hosszú ideig. A Koszovóra való hivatkozással azonban Putyin azt jelzi, hogy minden csak nézőpont és viszonyítás kérdése és egy-egy esemény, politikai entitás törvényszerűségének elismerése az ítéletet meghozók érdekeit, és legkevésbé sem a valódi törvényesség állapotát tükrözi.
Koszovó és Krím párhuzamba állítása számunkra azért hasznos, mert rávilágít a világpolitika egyik alapigazságára: a nemzetközi egyezmények, az egész nemzetközi jogi rendszer csak annyit ér, amennyit érvényre tudnak juttatni belőle. A jugoszláv válság idején az euroatlanti szövetség volt annyira erős, hogy érvényt szerezzen akaratának Oroszország rosszallása mellett is, most pedig Oroszország van abban az erőpozícióban, hogy a Nyugat nem tudja megakadályozni a Krím félsziget bekebelezését.
És ha már a párhuzamoknál tartunk, vessük egybe a krími referendumot azzal az 1991-es referendummal, amelyik a kárpátaljai autonómiáról szólt. Tóth Mihályra, a jogtudományok kandidátusára, Kijevben élő kisebbségjogi szakértőre hivatkozok, aki szerint 1991-ben Kárpátalja különleges önkormányzatiságáról és a Magyar Autonóm Körzet létrehozásáról tartottak népszavazást, és a szavazópolgárok döntő többsége mindkét esetben igennel voksolt, ráadásul azok a népszavazások az akkor érvényes törvényekkel tökéletes összhangban voltak. Ebből kifolyólag az ukrán állam és a törvényhozás gyakorlatilag 1991 óta folytonos alkotmányos mulasztásban van. Ezzel szemben a krími referendumot úgy tartották meg, hogy az ukrán alkotmány tiltja az ország területi egységéről szóló népszavazást. Mindazonáltal a törvénytelen népszavazás konkrét eredménnyel járt, a törvényes viszont nem, mert a krími oroszokat egy birodalom támogatja, az ukrajnai magyar kisebbségnek, és a kérdésben érdekelt Magyarországnak viszont nem volt elég ereje egy törvényes referendum eredményének a gyakorlatba ültetéséhez, ugyanakkor az ukrán állam nagyvonalúan elfeledkezett törvény által rögzített kötelezettségeiről. Láthatjuk tehát, hogy csak az erővel alátámasztott törvénynek van valódi, konkrét folyománya, és mindaz, ami megfelel a törvényes előírásoknak, csak éppen nincs mögötte az alkalmazásához szükséges erő, jogi formalitás, ha úgy tetszik szemfényvesztés csupán.