Rólam saját blogbejegyzéseim árulják el azt, hogy Tőkés László nem szívcsücsköm, ezért én nem csodálkozom, amikor többek nagyon is csodálkoznak azon, hogy mi ez az utolsó két blogbejegyzésem. Hát már én is Tőkés mellett állok? Ki?

Noha azt gondolom, hogy elég egyértelműen fogalmazok, és aki nyitott elmével és szívvel él ebben a világban meglehetős könnyedséggel felfogja a mondanivalómat, most mégis úgy érzem, hogy egy rövidke magyarázatot kell leírjak. Utolsó két blogbejegyzésemben nem Tőkés László mellett, hanem saját magunk, ha úgy tetszik az erdélyi magyar közösség mellett álltam ki.

Andrassew Iván könyve az én olvasatomban egy karaktergyilkosságra használandó szemelvénygyűjtemény, amely nincs tekintettel sem a magánélet sérthetetlenségére (a családon belüli erőszak esetén feljelentünk, nem könyvet írunk), sem a gyermekek jogaira (még ha egyesek azzal is takaróznak, hogy azok a gyerekek alkalomadtán már betöltötték 18. életévüket). A kísértés engem valamire erősen figyelmeztet: arra hogy a politikum és annak kiszolgálói nincsenek tisztában azzal, hogy a politikai harcban is vannak határok, és mivel a politikai érdekcsoportok talán nem is látják azt, hogy meddig mehetnek el (pedig kellene), mert őket csak a hatalom megszerzése és megtartása érdekli, ezért a közvéleménynek kell nyilvánvalóvá tennie számukra azt, hogy melyek azok a határok, amelyeket nem akarunk mi magunk sem, de nem is engedünk átlépni. Andrassew könyve átlépte ezt a határt.

A politikum erkölcsi farkasvaksága következtében a közvélemény felelőssége a megfelelő mederbe terelni a közéleti szennyfolyót, és minden ezen túlcsapó szutykot visszalocsolni a politikumra. Ilyen értelemben magam mellett állok ki, amikor kikérem magamnak azt, hogy egy politikai szereplő közéleti megnyilvánulásainak kritikája helyett magánéleti problémáit használják fel arra, hogy kilőjék őt a politikai porondról. Ha a pártoknak el nem kötelezett közvélemény nem emeli fel a szavát a karaktergyilkosság eszköze ellen, akkor a pusztán saját érdekeiket követő ostoba politikusok (és a legtöbbjük ilyen) azt fogják gondolni, hogy ha ezt is szabad, akkor még tovább feszíthetik a húrt, azaz a tűréshatárunkat, aztán meg csodálkozhatunk azon, hogy legközelebb már nem karaktergyilkosságok hanem fizikai gyilkosságok történnek. Az egyre durvuló közbeszédben egyre homályosabbá válik a mérce, amelyik megmutatja, hogy mit szabad és mit nem, ezért sokan a legegyszerűbb, de persze a legelhibázottabb attitűdöt választják: az általuk pártolt oldallal szemben a legkisebb kritikát sem fogadják el, a gyűlölt oldallal szemben pedig még a sárba tiprás sem elég nekik. Az ilyen végletes, erkölcsi mércét tökéletesen mellőző szemlélet ellenében kell tisztán, egyértelműen fogalmazni és a határokat is rögzíteni. Erről szól legutóbbi két bejegyzésem: a magunk védelméről és a Tőkés család védelmével egyetemben a család védelméről általában. Nem csak erkölcsileg, de politikailag is gyenge az, aki ellenfelét a családjának a megtámadásával akarja legyőzni. Remélem, hogy az erdélyi magyar közösség még eléggé tisztán látó ahhoz, hogy erkölcsi, társadalmi értékeit megóvja a kicsinyes politikai sakkhúzásoktól.