A Bihar megyei prefektus (anyaországiak úgy is ismerhetik újabban mint Bihor)  a közigazgatási bíróságon támadta meg a megyei tanács határozatát, mely egy új magyar színház létesít Nagyváradon. A prefektus már az előző, 2011 januári tanácsi határozatot is megtámadta, amely a meglévő állami színház kettéválasztásáról szólt. Úgyhogy az alábbi, az akkori események kapcsán írt, és most megtalált bejegyzésemnek aktualitása van. Végigolvastam: az eltelt két hónap nem tette szükségessé a szöveg aktualizálását. Mert a helyzet lényegében ugyanaz, mint alább:

A múlttal való leszámolás nehéz, fáradtságos és biztos sikerrel egyáltalán nem kecsegtető folyamat. Főleg azért nem, mert sokan vannak olyanok, akiknek a fejéből, vagy a szívéből nem tűntek el a múlt gondolatfoszlányai, és akik ahelyett, hogy megszabadulnának ezektől, új jelszavakat társítanak a régi szlogenekhez. A fenti megállapítások aktualitását a Nagyváradi Állami Színház és más kulturális intézmények etnikai alapú kettéválasztása kapcsán az ellenzők által felhasznált szlogenek sokasága és alaptalansága adja.
Az egyik ilyen szlogen szerint a Nagyváradi Állami Színház egy márkanév, azaz brand volt. Egy kulturális intézmény márkanevét az illető intézmény művészei alakítják ki, de érdekes módon a kettéválasztás legfőbb szenvedőalanyai, vagyis a román és magyar színészek egyike sem foglalt állást e szétválasztás ellen. Ezek szerint ők nem tartották saját társulatukat márkanévnek, vagy úgy érezhetik, hogy az új struktúrában ugyanúgy meg tudják őrizni jó hírüket, mint eddig. És azt is fűzzem hozzá őszinte lokálpatriotizmussal, hogy a Tompa Gábor vezette kolozsvári magyar színházzal, illetve a Bulandra és Nottara színházakkal a váradi nem egy kalap.
A régi struktúrához való ilyetén ragaszkodás ráadásul azt az üzenetet sugallja, hogy a magyarok tudnak egyedül is boldogulni, a román társulat meg nem. Amit a tiltakozók nyilván nem akartak mondani, tehát ismét csak máshol kell keresni az ellenzés okait. Hogy hol, arra maguk az ellenzők adnak támpontot, amikor kijelentik, hogy a multikulturalizmus került veszélybe. Csakhogy a román és magyar színművészeket eddig sem gátolta semmi abban, hogy a másik nép szerzőinek darabjait bemutassák, és ilyen tiltás gondolom a jövőben sem lesz. Ha ezek után kijelentjük, hogy a váradi román színtársulat a rendszerváltás óta egyetlen magyar szerző darabját se vitte színre, akkor rájöhetünk, hogy esetünkben a multikulturalizmusnak sajátos, öncenzúrával társított román értelmezésével van dolgunk.
Az igaz, hogy a világon annyi jó író és mű van, hogy nyugodtan ki is lehet kerülni a magyar és román alkotókat anélkül, hogy a műsorstruktúra minősége ezáltal csökkenne, viszont fölösleges román-magyar egyetértést, közeledést, végső soron multikulturalizmust hangoztatni akkor, ha mindezt cselekedetek nem támasztják alá. A kettéválasztást talán legvehemensebben ellenző Academia Civica amiatt is háborog, hogy az új román kulturális intézmény elhagyta Iosif Vulcan nevét, pedig ő sokat tett a helyi román színjátszásért, az ő darabját már 1900-ban előadták Nagyváradon magyarul. Ebből számunkra annyi mindenképpen kiderül, hogy a nacionalizmus világkorszakának Magyarországán Nagyvárad multikulturálisabb szellemu város volt, mint a rendszerváltás utáni, és immár Európai Uniós Oradea.
A hülyeség egyik alapvető jellegzetessége az, hogy állhatatosan kitart maga mellett; ha nem így tenne, máris nem lenne hülyeség, legfeljebb tán csak eltévelyedés. Hogy a színház kettéválasztásának ellenzése nem eltévelyedés, bizonyítja az, hogy azok, akik a színházat gyászolták, nem tágítank, hanem egy ideje már aláírásokat is gyűjtenek. Nem is a szó szerint vett tiltakozási aláíráslista ez, hanem egyfajta közvélemény-kutatás, amelyben arról kérdezik az embereket, hogy egyetértenek-e a színház és a bábszínház megszüntetésével. A kérdőíven az állásfoglalónak csak a nevét és a foglalkozását kell megadnia. Az akció hitelét erősen csökkenti az, hogy személyi azonosító számot, lakcímet nem kell feltüntetni az ürlapon, így egy személy akár százszor is kitöltheti az ívet, csak legyen nála kalendárium, ahonnan fantomneveit kimásolhatja, és az sem árt, ha visszaemlékezik arra, hogy gyerekkorában miket válaszolt arra a kérdésre, hogy mi leszel ha nagy leszel? És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy maga a kérdés is hazug módon van feltéve, mert azt sugallja, hogy a Nagyváradi Állami Színház és az Árkádia Bábszínház megszüntetésével a színpadi előadóművészet szűnik meg Nagyváradon. A színházért aggódók a politikától távol tartó civil szervezetekként, kultúremberekként határozzák meg magukat, ehhez képest ugyanolyan profi módon manipulálnak, mint egy politikus. És nagyon elszántak is: még óvodákba és iskolákba is becsászkált kérdőíveivel az egykori színházi aktivista, hogy a gyerekek körében korteskedjen. Itt két eszköz is szentesíti a célt: manipuláció folyik annak a látszatnak a fenntartása érdekében, hogy Nagyváradon multikulturalizmus van. Mert az igazi cél a multikulturalizmus álcája mögé bújva akadályozni a magyar kulturális intézmények kibontakozását.