A kultúra fogalmát az embert kiművelő, értékteremtő és értékőrző kreatív folyamatnak értelmezve, és leválasztva azt a munkáról, az oktatásról, a sportról, a szórakozásról, a divatról és megannyi más, a társadalom fontos szegmenséről, felvetődik a kérdés, hogy kultúrnép-e a magyar.

Persze, hogy az, húzza ki magát a derék magyar ember, elvégre micsoda kultuszt teremtettünk Wass Albert köré, akit évtizedekig oly méltatlanul cenzúráztak a magyarokat nem szerető hatalmak! Manapság annyira becsüljük ezt a közhelyeket ügyesen becsomagoló, a magyar világfájdalmakat világba ki-, és az Úristennek felkiabáló naiv versfaragót, írót és értekezőt, hogy egyre-másra szervezzük a Wass Albert esteket, tonnaszámra adjuk ki könyveit, maratoni felolvasó esteket szervezünk a műveiből, szobrokat avatunk a tiszteletére.

Vagyis úgy teszünk, mintha kulturnemzet lennénk, mert egy írónagyságot dicsőítünk, közben pedig nem vesszük észre, hogy nem a kultúrában élünk, hanem csak mímeljük azt, hiszen az értékesebb helyett a kevésbé értékeset preferáljuk és propagáljuk. Valódi irodalmi nagyságainkat szorítjuk ki emiatt a másodvonalas író miatt, akit az élvonalba helyezünk Tormay Cecile-lel, Nyírő Józseffel és Herczeg Ferenccel együtt. Persze, ezek az írók is érdemesek az olvasásra, ha az embernek van elég ideje rájuk, mert érdekes színfoltjai ők a magyar irodalomnak, de azzal már önmagunkat fosztjuk meg saját kultúránktól, ha az említett szerzőket toljuk sokkal jelentősebb művészeink elé, vagy, ami még rosszabb, játsszuk ki őket Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond, Mikszáth Kálmán, Krúdy Gyula, Illyés Gyula stb., stb. ellen. A magyar irodalom világnagyságokkal büszkélkedhet, de mostanság távolról sem övezi őket akkora kultusz a magyar kulturális életben, mint Wass Albertet. Az igaz, hogy itt, Váradon hajlandónak mutatkozunk Ady Endre kultuszát ápolni, de ez sem annyira tiszta már, mert egyre erősödnek azok a hangok, amelyek azt mondják, hogy eltúlzott már ez az Ady rajongás, meg politikailag sem a leginkább követendő példa ő, legyen helyette más. Mondjuk Wass Albert és csapata, akiknek amellett, hogy a jelenleg uralkodó politikai ideológia kegyelt szerzői, megvan az az érdemük is, hogy egyszerű szavakkal leírtak jobbára közhelyes mondatokat, amelyeken nem kell sokat törnünk a fejünket, viszont elmerenghetünk az olyan magvas elméncségeken, mint például: „otthon az, ahol otthon vagy”; „egy nap menni kell, az embernek sorsa ez”; „ki mint vet, azonképpen arat; „a víz halad, de a kő marad”. (Ez csak néhány randomra kiválogatott Wass Albert mondat volt, amit a vasárnapi váradi Wass Albert zenés irodalmi esten jegyzeteltem le magamnak.)

A fentebbi gondolatok nem most jutottak eszembe először, de az ad aktualitást nekik, hogy más, figyelemre érdemesebb alkotásokkal, előadásokkal ellentétben a Wass Albert est zsúfolásig telt házat vonzott vasárnap a Lorántffy központba, mint ahogy az egy nappal korábbi A Padlás című zenés darabra is valóságos tömeg zarándokolt ki a váradi várba, pedig annál amatőrebb produkciót még nem láttam ebben az évben. (Várjunk csak, A néma leventét nem az idén játszották a szak. műv. házban!? Mert ha igen, akkor holtverseny.) És ez utóbbihoz még asszisztált is Biró Rozália, a kulturális tárca várományosa, aki amikor valakik némi joggal megkérdezték tőle, hogy mi predesztinálja őt arra, hogy kulturális miniszter legyen, célszerűnek találta megemlíteni, hogy vársáncbeli majálisok és Ki Mit Tudok szervezését kezdeményezte.

Bátorkodom megjegyezni, hátha kinyílik pár, Wass Albert pátoszsújtotta költészetétől bepárásodott szempár és gagyi műsorok hatására mindeddig még zsebből ki nem pattanó bicska, hogy Wass Albertnek és társainak az olvasgatása, amatőr szintű produkciók színre vitele és a majálisok csak kultúrapótlékok, mert a hiteles kultúra nem puszta kikapcsolódás, sem pedig már elraktározott és felcímkézett érzelmek, gondolatok rutinszerű előhívása, hanem élő, az embert valóban kiművelő folyamat, mely mindig a mával való szembenézésről szól, akkor is, ha a múltba, vagy a jövőbe tekint. Az nem kultúra – bármennyire is a kultúra bűvkörében érezzük magunkat olyankor –, amikor reflexió helyett puffogtatjuk a múltból ránk örökített szólamokat, vagy amikor összehozunk egy szórakoztató programot, és azt hisszük, kultúrát teremtettünk.

Egyébként a mondottakkal nem az ún. magas és a populáris kultúra közötti diszkrepanciáról beszélek, mert ma, a posztmodern világban már aligha létezik effajta különbség. Ebben a radikálisan demokratikus, kortárs nyugati kulturális világképben valójában minden autentikus kultúrának számít, ami új, az emberben addig nem megkonstruált érzelmek és gondolatok kibontakoztatására képes késztetni, függetlenül attól, hogy ezt a hatást egy Nobel-díjas író, egy kurátor, egy operaszerző, egy utcazenész vagy egy rapper éri el. Jó lenne, ha ezzel is tisztában lennének a helyi és országos kultúracsinálók, mert a kultúrát érintő számtalan félreértéssel csak saját magunknak ártunk, hiszen megtörténhet az, hogy kulturnemzetnek hisszük magunkat akkor is, amikor már nem vagyunk az; és elhisszük azt, hogy élünk, holott csak kikapcsol(ód)unk, és csak emlékezünk arra, hogy élünk.