A romániai tüntetéssorozatot egyre többen és egyre több vonatkozásban hasonlítják az 1989-es eseményekhez, de ez a hasonlóság természetesen nem abból fakad, hogy az országban most valóban forradalom zajlik, ugyanis az akkori és a mostani eseménysor tétje és célkitűzései is egészen mások.

Az elmondottak ellenére néhány lényeges, elmondásra érdemes hasonlóság felfedezhető a forradalom és a mostani tüntetés között. Feltűnő hasonlóság, hogy sem akkor, sem most nem felülről irányított manipulációként indultak meg az események, kezdetben az embereket a rendkívül nagy elégedetlenség vitte az utcára.

Csak emlékeztetőül, és a fiataloknak tájékoztatásul: a kommunista rendszerben az emberek évtizedeken át hordozták magukban szenvedéseiket, megaláztatásaikat, és mindez addig-addig gyűlt, amíg már csak egy szikra kellett ahhoz, hogy valami robbanásszerű történjen. Ez a szikra egy a hatalom által meghurcolt egyházi személlyel való szolidaritásvállalásban pattant ki. A forradalom megbuktatta a diktatúrát, és újabb hosszú évek, most már évtizedek teltek el úgy, hogy az emberek kezdeti reménykedéséből, bizakodásából semmi sem maradt, ehelyett évről évre újabb és újabb hátráltató, frusztráló, kétségbeesésbe kergető problémával kellett megküzdjenek, melyek közül a velejéig korrupt egészségügyi rendszer csak az egyik okozója a mélységes felháborodásnak.

A posztkommunista Románia lakosságának korábban is lett volna már oka és alkalma arra, hogy megmozduljon, de a felgyülemlett frusztrációk kirobbanásához ezúttal is egy szikrára volt szükség, amit lám, szintén egy emberrel való szolidaritásvállalás lobbantott fel. Furcsa, hogy a népnél a türelem cérnája nem a saját szenvedése, hanem egy a hatalom által vegzált egyén miatt szakadt el. Elgondolkodtató ez a szolidaritásra való hajlam, az, hogy egyetlen ember melletti kiállás képes ebben az országban ekkora felfordulást okozni, miközben a mindennapi életünkben talán a szolidaritás a legkevésbé jellemző ránk.

A román nép lélektanának egyik alapvető eleme a bűnbak, ami a közösségi életre kiterjesztve abban a meggyőződésben nyilvánul meg, hogy a társadalmi bajokért egyetlen, vagy néhány ember felelős, ezért tartják most minden baj ősforrásának Traian Basescut és bábját, Emil Bocot. Ugyanígy volt ez 1989-ben is, amikor mindent ráfogtak Ceausescuékra, és amikor kivégezték őket, a nép azonnal megnyugodott, mert elhitte, hogy győzött a forradalom. Nem látták át azt, hogy kinek a kezébe kerülhet a hatalom, amit a nemzeti frontos álcát öltő másodvonalas kommunisták ki is használtak. Ugyanez a helyzet ma is fennáll: ha sikerülne Bocot és Basescut elzavarni a hatalomból, a lakosság feltehetőleg megnyugodna, mert azt hinné, hogy jól végezte dolgát. Basescuék helyett pedig máris bejelentkeztek azok, akik lényegében ugyanannak a politikai elitnek a tagjai és ugyanannak a rendszernek a működtetői, és akik a jelenlegi nemzetközi pénzügyi-gazdasági helyzetben folytatnák ugyanazt a politikát, mint elzavart elődeik, csak épp a közpénzeket csatornáznák a saját gazdasági érdekszférájuk felé.

Azzal kezdtem, hogy kezdetben 1989-ben és most is spontánul alakult ki a tiltakozási hullám. A kommunista hatalom bár érzékelte a veszélyt, nem mérte fel időben azt, hogy meddig fajulhatnak a dolgok, mint ahogy a mostani politikai osztály sem tudhatta pontosan, hogy az emberek éppen az egészségügyi reform kapcsán vonulnak majd utcára. De az egyértelmű üzenetet hordozó megmozdulásokon feltűnnek a zavarkeltő elemek, 89-ben az ún. terroristák, később pedig a bányászok, most pedig a focidrukkerek, és a békésen induló tiltakozások erőszakba torkollnak. Az erőszak pedig tökéletes alkalom arra, hogy a politikai elit - legyen az első- vagy másodvonalas kommunista, illetve kormányzat vagy az ellenzék - eltérítse eredeti szándékától a jogos felháborodásából fakadó megmozdulásokat. Így lett a rendszerváltásból módszerváltás, a mostani tüntetésből pedig manipulatív politikai játszma, amely lényeges változást nem fog hozni a román társadalom életében. Az igazi, rendszerváltással felérő változás akkor állna be, ha nem csak kiélezett helyzetekben, de a mindennapjainkban is szolidárisak lennénk egymással, mert akkor sokkal könnyebben, gyakrabban és hatékonyabban léphetnénk fel az egészségügyi rendszerben, meg mindenhol tapasztalható mocsokságok ellen, és a hatalom, valamint az ellenzék manipulációival szemben is immúnisabbak lennénk.