Akárhányszor Budapesten jártam, amikor csak tehettem, elmentem az országház közelében felállított József Attila szoborhoz. Leültem mellé a „rakpartra”, és együtt hallgattam Attilával a Duna fecsegését. Ez a néhány perces hallgatás olyan volt nekem, mint egy hívő embernek lehet egy áhitatos önmagába vonulás valamelyik csendes templomban.

Ilyenkor el is feledkeztem arról, hogy Magyarország talán legszebb épülete, az Országház tornyosodik mellettem, és nem érdekelt különösebben a Kossuth tér esztétikája sem, mert az a szobor mindennél kifejezőbben éreztette ott és akkor a magyar kultúra legtisztább szellemiségét.

Nem kell tehát érzékeltetnem megdöbbenésemet, amikor megtudtam, hogy a jelenlegi magyar kormányzat szerint nem jó helyen van az a József Attila szobor. A mai magyar urak elképzelése szerint 2014. május 31-ig át kellene alakítani a pesti Kossuth teret úgy, hogy az 1956-os tragikus sortűz áldozatai emlékének megörökítése és a téren jelenleg álló képzőművészeti alkotások méltó elhelyezése mellett visszaállítsák a tér képzőművészeti arculatának 1944 előtti állapotát.

Azt a lehető legkészségesebben elfogadom, hogy a József Attila szobrot egy hozzá méltó helyen helyezzék el, persze csak akkor, ha a jelenlegi hely nem lenne méltó hozzá. De a József Attila szobor a Kossuth téren, a parlament mellett, a Duna közelében van, tehát nagyon is hozzá méltó, és az őt megillető helyen. Ha pedig van valaki, aki meg tud győzni engem arról, hogy az 56-os sortűz áldozatainak emlékét elhomályosítaná egy József Attila szobor, azt az embert nagyobb géniusznak tekinteném összes zseniköltőnknél. Amúgy meg érzésem szerint a térátrendezési tervben ez az 56-os szempont másodlagos vonulat, a fő csapásvonal az, hogy a Kossuth tér úgy nézzen ki, mint 1944 előtt.

Az egy meglehetősen naív elképzelés, hogy a magyar történelem 1944-ben megszakadt, mert jöttek a nácik, aztán jöttek a komcsik, utána meg a posztkomcsik, de jönnek a fülkeforradalmas politikusok, akik a mostani magyar jog-, meg értékrendet úgy összefűzik az 1944-ben megszakadt szállal, mintha a történelem csak egy rossz minőségű madzag lenne. Csakhogy akárhogy is kapálózik a ma percembere, azaz a politikus, az elmúlt hatvanhét évet nem lehet kinyesni a magyar történelemből,  a köztudatból, hiába próbálkoznak egyesek szoboreltüntető, térhatásalakító orwelli módszerekkel. Az igaz, hogy ennek a hatvanhét évnek a zöme szenvedésekkel, igazságtalanságokkal telt el, de a magyarságnak a szenvedések elviselésében talán éppen a kultúrája nyújtotta a legnagyobb segítséget, és hogy a XX. század hegynyi galádságai után mégis büszkén valljuk magyarnak magunkat, azt elsősoran a reményt, értéket adó művészeinkenek köszönhetjük, közülük is talán elsőként József Attilának, aki csak azért nem a XX. század legnagyobb költője, mert nem angolul, franciául vagy németül írta verseit. Más népeknek nem is tehetünk szemrehányást amiatt, hogy egyáltalán nem, vagy alig ismerik József Attila művét, de hogy éppen mi, magyarok játszadozzunk, dobálózzunk az ő kultuszával, és szolgáltassuk ki egy aktuális ideológiai elképzelés kényének-kedvének, ez már nagyon fáj nekem, és szerintem mindazoknak, akik a magyarságot inkább tekintik kultúrnépnek mint ideológiai közösségnek.

Az az ideológia, amelyik nem fér meg József Attilától, az csakis paranoid, infantilis, vagy gonosz ideológia lehet. Ne hagyjuk legfőbb értékeinket kiszolgáltatni az ideológia pusztításának! Akkor se, ha ez a történet is igazolja annak a mondásnak az igazát, miszerint a magyar legnagyobb ellensége a magyarnak.