Legutóbbi, Adyt idéző bejegyzésem generált egy kis vitát. Olyat, ami ismét eszembe juttatott egy jelenségkört, amiről érdemesnek találtam elgondolkozni. Íme, mire jutottam.

Meglepőnek tűnhet az, hogy népnemzetileg jól eleresztett magyarjaink becsmérlő szavakkal illetik Ady Endre politikai publicisztikáját, hiszen azt gondolhatnánk, hogy ha a magyar kultúrában van ember, aki igazán méltó a legnagyobb megbecsülésre, akkor Ady Endre az. De megint csak tapasztaltam, hogy ez nem így van, és ennek oka az, hogy Ady nem volt jó véleményen korának Magyarországán tapasztalható közéleti állapotokról. Hogy a kritikát sokan nehezen viselik el, ez az emberi lélek egyik természetes sajátossága, de hogy az önkritikát sem, az már a merész őszinteség hiányára vall. De ebben a témában talán nem is merészségre vagy őszinteségre lenne szükség, hanem pusztán annak a ténynek a megfontolására, hogy nem vagyunk tökéletesek csupán azért, mert magyarok vagyunk.

Akkor megértem az önkritikát sem elviselőket, amikor a túlságosan erős, tényleg igazságtalan önkritika miatt sápadoznak. És a jogos sápadozásra van is alkalom elég, mert a magyarok az önmagukat látás tekintetében valóban hajlamosak a túlzásokra: a magyar ember Magyarországot és saját népét vagy felmagasztalja az isteni szférákig, vagy éppen ellenkezőleg, a legalpáribb módon lemocskolja; ráadásul mintha fogadalmat tett volna arra, hogy nem hajlandó önmagát más népekkel összehasonlítva, mondhatni kontextusban szemlélni.

HTM-es (határon túli magyar) geopolitikai státuszom segít abban, hogy ne csak a magyar, de a román önértékelést is figyeljem, és látom, hogy a románok az ostort szinte sose emelik magukra. A románok és a magyarok történelemszemléletének összehasonlítása vezetett erre a megállapításra.

A magyarok körében ma politikai kérdés az, hogy ki hogyan viszonyul a történelem alakjaihoz. Ha ma valaki Magyarországon kiemeli Martinovics Ignác pozitív alakját, biztos, hogy jön másvalaki, aki az államrendet felforgató kalandornak fogja őt nevezni, és ebből a kis történelmi vitából máris kiderül, ki a balos, ki a jobbos. A jelenkori politikai meggyőződés törétnelmi kivetülésének origója Horthy Miklós, akit az ország balos fele hurrog, köpköd, gyaláz, jobbos fele pedig angyalszárnyakkal lát el, de a Tisza István vs Károlyi Mihály ügyön is olyan vehemenciával vitatkoznak a mai magyarok, mintha legalábbis az volna a kérdés, hogy Orbán Viktor vagy Gyurcsány Ferenc. Sort nem folytatok, de előkonkluzionálok: a magyar ember még a saját történelme tekintetében sem tud elvonatkoztatni kicsinyes ideológiai politikai kliséitől: köznapi, a történelem megítéléséhez tökéletesen alkalmatlan kategóriák mentén méricskéli nem csak a napi politikát és hétköznapjait, de a magyarok történelemformáló személyiségeit is.  

Na, a románoknál ez egészen másképp van. Abból a nem túl sok történészi megnyilatkozásból, tankönyvből, állásfolglalásból, a témában megfogalmazott publicisztikából ami hozzám eljutott, azt szűröm le, hogy számukra minden román, aki csak egy fűszálat is megmozgatott a román történelemben, mitikus alak. Számukra például Antonescu ugyanolyan hős mint I. Mihály király, sőt, lassan-lassan Ceauşescu is kezd beszivárogni a román történelmi panteonba. Ha ma ezt még nem is merik megtenni, de meggyőződésem, hogy húsz éven belül a román történészek valamilyen formában rehabilitálni fogják őt. Ennek jelei egyébként már ma is mutatkoznak. Azért hangsúlyoztam, hogy szinte kizárólag csak a román nemzetiségű történelmi személyiségeket magasztalják az egekig, mert 1918-cal kezdődően Erdély története is hozzáadódik legalábbis Románia történetéhez, ennek ellenére a Rákócziakat, Bethlen Gábort elintézik egy-egy lábjegyzetben. Nyilván, kell a hely a román törikönyvekben Mihai Viteazulnak.

Mondanom sem kell, hogy a kultúrában is ugyanez a helyzet. Ady hiába alkotott meg néhány száz tudat-, identitás- és nyelvformáló verset, ha elkövette azt a bűnt, hogy a huszadik század elején demokratizálódásról, modernizálásrlól mert álmodni szittya Magyarországon, és ilyen mondatokat mert leírtni Szent István országáról:

„István király országa, mely majdnem gyarmata egy másik, züllő országnak s mely csenevész, beteg testével egy futásra akart benyargalni a kultúrországok közé – bizony beteg ország. Koldus, mert szipolyozták s szipolyozzák. Magában nem bízó, mert másoktól függ. Ereje nincs, mert részei divergálnak. Hódításra képtelen a nemzetiségekkel szemben s ereje nincs, hogy leszámoljon a megbéklyózó feudalizmus maradványaival. Társadalma kialakulni természetesen nem tud. Itt még felekezeti harcok folynak. Itt még társadalmilag az őskorban élünk. Amit kultúrára áldozhatnánk, elnyeli Ausztria és a hadsereg. Mindezek fölött pedig az ország sorsát kaszinóban intézik.

A magyar politika pár év óta teljesen belemerült a reakcióba s egészen a kiváltságosak osztályát szolgálja. A nép vándorol ki. Az adózás alatt nyög az egész ország. Az antiszemitizmus szításával majdnem egy millió hasznos magyar embert iparkodnak elidegeníteni a magyar fajtától, míg a nemzetiségi politikánk gyávább, mint valaha. Közigazgatásunk, az állami életnek ez az esszenciája, mindene: példátlanul rossz. Szinte kevés reá az ázsiai jelző. Iskoláink nem tudnak embereket faragni, csak félembereket.” 

Míg a magyarok nem átallják Adyt gyalázgatni, addig Romániában még a nemrég elhúnyt Adrian Păunescut, a középszerűnél csak valamivel jobb költőt, de kifogástalan Ceauşescu dicsőítőt is szinte már szentként siratták el, és a költőnek valóban zseniális Eminescuhoz kezdték hasonlítani. És ha már Eminescu szóba került, akkor elárulom azt, amit Romániában egyébként mindenki tud: ő az abszolút érinthetetlen ikon a román kultúrában. Elképzelhetetlennek tartom azt, hogy Romániában román ember valaha is olyan vehemenciával támadja Eminescut, amilyen megvetéssel magyarok képesek Ady Endrét sározni. Pedig nem kisebb költőnk és publicistánk nekünk Ady Endre, mint Eminescu a románoknak. És a románok egy cseppet sem zavartatják magukat amiatt, hogy Eminescu publicistaként ilyen, politikailag nem feltétlenül korrekt mondatokat írt le a magyarokról:

„Hisz mijük van ezeknek az embereknek, hogy felettünk uralkodjanak? Van nekik olyasmijük, ami nekünk nincs? Van nyelvük? Van tudományuk? Van művészetük? Vannak törvényeik? Van iparuk? Van kereskedelmük? Mijük van? Nyelvük? szégyenkezniük kellene miatta. Azok a hangok elborzasztják még a követ is (…) Ők németül beszélnek magyar szóanyaggal. Tudományok? Mit találtak ők fel a tudományokban? Mivel járultak hozzá az emberiség felemelkedéséhez? A civilizáció története csak egy nullát jegyzett fel.”

a görögökről:

„ha elvesztettünk provinciákat, ha könnyedén eldobtuk jó és rossz hagyományainkat, ha a román társadalom régi rétegeibe befészkelte magát a gyávaság és a korrupció, úgy találjuk, hogy ezeknek a rossz dolgoknak a forrása mindig egy görög, vagy görögök egy csoportja volt. És ez a nép, mely elvénülésével együtt elvesztette összes jó tulajdonságát, csak az antik világból származó káros szenvedélyeit őrizte meg, mely nép a középkor folyamán elzüllesztette az építészetet, a zenét, a festészetet; ez a nép, mely megmérgezte a szomszédos népek életét, amely elárulta őket a törököknek csak azért, hogy megőrizhesse hierarhikus felsobbségét, mely ellopta Románia földjének egy ötödét; ez a rablás és a ravaszság ösztönével született nép, ez legyen a Kelet vezetője? Keletnek valóságos mérge ez a behízelgő, képmutató nép, mely rablásra és csalásra kész – Abdul-Hamidnak igaza van, amikor azt mondja, hogy egy jóravaló görögöt találni nem lehet.”

meg a többiekről:

„Árpád népe semmilyen lényegi rosszat nem tud tenni nekünk, ők csak zaklatnak, de a zsidó-germán-szlovák fattyú minden nemzetiség ügyes ellensége. (…) És ha megkérdezzük azt, hogy miért áldozza fel a magyar saját hazáját és az öt együttélő nemzetiséget a zsidó molochnak, miért tart ki a zsidó-német elemmel kötött szövetség mellett, akkor a válasz egyszerű. Amiatt a hiábavaló törekvés miatt, hogy uralkodjon a nemzetiségeken. Ahelyett, hogy megbékélne velük, hogy megfelelő életet biztosítana nekik és magának az ősi földön, a magyar az ő határtalan soviznimusában inkább engedi, hogy tehetetlen közeg legyen, melyen keresztül a nyugati termékek sorra öl meg kisiparost kisiparos után, pozitív osztályt, pozitív osztály után, mindaddig, amíg Szent István királyságából nem marad más, mint proletár parasztok és még proletárabb firkászok gyülevész népsége, mely a zsidó kocsmárosokból lett bécsi bankárok kényének, sőt, irgalmának lesz kiszolgáltatva.”

Igen, ezek az idézetek válaszok a kérdésre: a románokról nem. Ez azonban, úgy gondolom engem igazol. Ady pontosabb képet rajzolt saját koráról, saját népéről, mint Eminescu. És nem azért, mert Ady nagyobb géniusz lett volna, mint Eminescu, hanem azért mert Ady mert és tudott népnemzeti elfogultságoktól mentesen körbenézni, ami a kultúrában felbecsülhetetlen kincs. Eminescu pedig nem és nem. Vagy nem. És ma is túlságosan sokan nem és nem. Vagy nem.

Magyarországon az a kérdés, hogy merjünk-e nagyok, vagy kicsik lenni, Romániában pedig az van, hogy mi nagyok vagyunk, függetlenül attól, hogy mekkorák vagyunk. Mindkét alapállás torzít. És ebből a torzításból az szabadíthatna fel, ha a Kárpát-medencei népek nem csak magukra, hanem a többiekre is odafigyelnének. Nem politikai korrektség megfontolásból, hanem azért, mert a másik is érdekes, és a másik véleménye rólam is érdekes. Szórakoztató megtudni, ki a másik, és azt, hogy ki vagyok én a másiknak. De hogy átadjuk magunkat ennek a szórakozásának, erre még nem vagyunk felkészülve.

Az úri magyar nép ezer éves múltjától megrészegülve nem is hajlandó tudomást venni románokról, szlovákokról, szerbekről, ennek a dölyfnek ellenhatásakáppen pedig sok magyar szinte versenyt pocskondiázza a magyarságot, és szinte már megalázkodva dícséri az egyébként általuk sem ismert szomszéd népeket. Ezzel szemben a Kárpát-medencei népek többé vagy kevésbé érthető frusztrációval tekintenek a magyarokra, mert nehéz számukra elfogadni azt, hogy itt ezer évig a magyaroké volt a vezető szerep. Mert ha a török, az orosz vagy a német leigázott, az oké, hiszen az is könnyen magyrázható, ha valaki Mike Tysontól kap ki, de azt nehezebben lehet feldolgozni, hogy egy lényegében velük egyivású népnek sikerült itt ilyen hosszú időn keresztül kedvezőbb feltételeket kiverekednie magának. És úgy gondolják, sőt, történelemórán úgy tanítják, hogy ez csak az ő népük rovására történhetett így.

Többek között ebből fakad például a románok szinte ösztönös kényszere saját történelmük kiszínezésére, ezért érzékelhető még ma is sok szlovák, román, szerb körében az utálattal kevert bizalmatlanság a magyarok iránt, míg a magyarok vélt vagy valós bűntudattal hódolnak be e népeknek, vagy úri megvetéssel pökhendiskednek a rovásukra. Ha ez jó nekünk, akkor maradjon így. De ha nem, akkor nincs más hátra, mint többet megtudni magunkról és a másikról. Erre a többet tudásra most alkalom is van, pénz se kell hozzá, csak őszinte kiváncsiság és a művelődni akarás erőfeszítése. Ez sok egymásra aggatott klisétől is megszabadítaná a Kárpát-medencéseket. De lehet hogy épp ez a legnagyobb akadály: hogy erőt kell feszíteni. Megvenni, még ha sok pénzbe is kerül, kényelmesebb. Márpedig a kényelmet még saját népünknél is jobban szeretjük. És a klisé is kényelmes. A közömbösség is.