2011. máj 07.

Romániának nem elég a Trianoni Egyezmény

írta: pavtsi
Romániának nem elég a Trianoni Egyezmény

Nagyvárad jó példája annak, hogyan is viszonyulnak az állam intézményei a különböző egyházakhoz. Legutóbbi posztom arról szólt, hogy a polgármesteri hivatal a megyei tanfelügyőséggel közösen az ortodoxok kezére játszott egy olyan ingatlant, ami a kommunista, ateista rendszerben épült, ergo eredetileg nem is lehetett az ortodoxoké.

 

Mielőtt azonban keresztényi nagylelkűséggel gyanusítanánk a román államot, gyorsan leírom azt is, hogy a román államnak olyan elmetornász bravúrt sikerült bemutatnia, mellyel bebizonyította, hogy a nagyváradi premontrei gimnáziumnak, amely több mint kétszáz éves múltra tekint vissza, tulajdonképpen semmi köze sincs a nagyváradi premontrei rendhez. Erre a mutatványra azért volt szüksége az államnak, hogy az impozáns váradi épületre nyugodtan rátehese a kezét. Amit meg is tett 1936-ban egy telekkönyvátírás, ún. rektifikáció útján. Szép épület, megérte a fáradtságot.

Ilyen, mondhatni történelmi előzmények után közeledjünk egy kicsit a jelenhez, de azért ragadjunk le néhány pillanatig 2009-nél, amikor is az egyházi ingatlanok visszaigénylését elbíráló, ún. restitúciós bizottság hozott egy döntést, miszerint a nagyváradi prépostság nem igényelheti vissza a váradi ingatlant. A premontreiek persze azonnal megtámadták ezt a határozatot, és ha már ott járt, Kincses Előd, a rend ügyvédje egyúttal kérte az 1936-os rektifikáció megsemmisítését is, melynek alapján az ingatlan úgymond a román állam tulajdonába került.

A Nagyváradi Ítélőtábla kettéválasztotta a két ügyet úgy, hogy az 1936-os telekkönyvezés kérdését a Nagyváradi Bírósághoz utalta át, míg a restitúciós bizottság döntése kapcsán elhalasztotta a további tárgyalást mindaddig, amíg az első perben nem születik jogerős ítélet. Ebben a helyzetben a román államnak a nagyváradi önkormányzat képében jut szerep, mely attól való félelmében, hogy netán elveszíti Nagyvárad egyik legimpozánsabb épületének a tulajdonogát, menten beadvánnyal fordult a nagyváradi bírósághoz, melyben azt próblta igazolni, hogy a rend tulajdonképpen nem is követelheti a gimnáziumot. A bíróság elutasította ezt a beadványt, de a rendnek az 1936-os telekkönyvezés érvénytelenítésére vonatkozó kérelmét is. Hogy egy ilyen, patthelyzetet teremtő döntés született, az nagyrészt az egykori akadémikusnak, Onisifor Ghibunak (1883-1972) köszönhető.

A nagyváradi polgármesteri hivatal ugyanis állami tulajdonjogot igazoló hivatalos okiratot nem tudott mellékelni beadványához, és a bíróság is hiába kért ilyen dokumentumot az országos levéltárból. Ez nem véletlen, mondja Fejes Anzelm Rudolf, a váradi premontrei rend prépost-prelátusa, hiszen a premontreiek a rektifikáció megejtése után azonnal megtámadták a jogi machinációt. A pert azonban nem tárgyalták le, méghozzá a román külügyminisztérium kérésére, mely tárgyalásokba kezdett a nunciatúrával ebben, és további három hasonló ügyben. Nem lévén a rektifikációról végérvényes jogi okirat, a váradi önkormányzat egy Onisifor Ghibu által 1936-ban írt tanulmányt csatolt beadványához, melynek címe: A romániai premontrei kanonikus rend. Eszköz a magyar revizionizmus szolgálatában. Ilyen felvezetés után sejthető, hogy mennyire objektív, a jogi szempontokat szem előtt tartó tanulmány született…

A polgármesteri hivatal az ebben a tanulmányban leírtakra alapozza álláspontját, ti. azt, hogy az ingatlan soha nem volt a premontrei rend tulajdona, csupán használatba vette azt az államtól. „Ez nem igaz, mert az épületet mi építettük” – mondja erre Fejes Anzelm Rudolf. A következő ghibui érv szerint a premontrei rend azért kapta meg a gimnáziumot, hogy menedzselje azt, de mivel a tanintézményt 1923-ban bezárták, ezért okaveszetté vált az ajándékozói szándék. „Ez sem igaz, mert az ingatlan nem a gimnázium, hanem a rend nevén volt” – mond ellent az apát.

Az önkormányzatnak az az elgondolás is nagyon tetszett, hogy a telekkönyvbe nem a váradi, hanem más rend volt beírva, tehát a váradi premontrei rendnek nincs is semmi köze a váradi premontrei gimnáziumhoz. A prépost ezt másképp tudja. Így: 1802-ben a jászóvári premontrei rend három prépostságból állt, Jászóvárból, Leleszből és Nagyváradból. Mindhárom prépostságnak külön adminisztrációja volt, de egy apát vezetése alatt. Mivel a francia forradalom miatt megszűnt a rend központi irányítása, ezért létrejött egy önálló premontrei jászóvári rend. Ez a magyarázata annak, hogy a váradi ingatlan telekkönyvében a tulajdonos neve ekként szerepel: Jászóvári premontrei rend, mint a váradhegyfoki prépostság.

A polgármesteri hivatal mindazonáltal állandóan azt hangoztatja, hogy ez egy másik rend, sőt, Ghibu érvrendszerét követve úgy gondolja, hogy a rendnek tulajdonképpen nincs is jogi személyisége, ebből kifolyólag perképessége sincs. A rendfőnök egy kis történelmi útmutatóval igyekszik pontosítani a fenti állítást. A váradi prépostság önálló jogi személyiségre tett szert a Románia és a Vatikán között 1927-ben megkötött konkordátum alapján. Ráadásul a román állam kifejezett kérése volt az, hogy a hazai rendek önállósujanak, mert nem tűrte azt, hogy külföldi rendfőnök tekintélye alatt működjenek. „Mi eleget tettünk a konkordátumban megszabott kitételeknek: a generális káptalani végzésünk is megvan arról, hogy leválasztottuk a rendházat a jászóváriról, és ezt a Szentszék is szentesítette. A rendek a konkordátum értelmében gyakorlatilag automatikusan kaptak jogi személyiséget, csak jegyeztetniük kellett magukat a kultuszminisztériumban. Ez a mi rendünk esetében meg is történt. Igazolás van róla. Vagyis azzal vádolnak, hogy nincs jogi személyiségünk, holott a váradi prépostság éppen hogy a román állam által szabott feltételeknek eleget téve szerzett önálló jogi személyiséget.” Márpedig ha jogi személyisége van a rendnek, akkor az rendelkezik anyagi javakkal is, ami valljuk be, nem nagy örömhír az állam számára.

Végezetül egy Ghibut nélkülöző, aktuális kifogása is volt az önkormányzatnak, nehezményezte ugyanis azt, hogy a premontreiek nem fizették be az illetékbélyeget a telekkönyvezés megsemmisítésére vonatkozó keresetükhöz. Mivel a gimnázium leltári értéke 13 millió lej, ezért a város szerint a rend ennek az értéknek a tíz százalékát, vagyis 1,3 millió lejnyi illetékbélyeget kellett volna fiztetnie. „Mi azonban a restitúciós törvény alapján kérjük vissza ingatlanunkat, márpedig ez a jogszabály kimondja, hogy a visszaszolgáltatási ügyekben nem kell illetékbélyegeztetni.” – fejti ki véleményét Anzelm apát.

A nagyváradi bíróság el is utasította az önkormányzat összes kifogását március 18-iki keltezésű ítéletében, ezzel mintegy elismerve a premontrei rend önálló jogi személyiségét, viszont a kérdéses telekkönyvezést nem érvénytelenítette, arra hivatozva, hogy a Ghibu -féle tanulmányban említés történik egy jogerős döntésről, melynek alapján a rektifikáció megtörtént. „Csakhogy egy tanulmány nem érvényes jogi okirat” – vélekedik az apát. Ghibu tanulmányában van egy passzus, mely beszámol arról, hogy 1936-ban a telekkönyv vezető átnézte a rend 3159-es tulajdonlapját, és abból megállapította, hogy ez az ingatlan soha nem volt a premontreieké. „Romániában a mai napig az Osztrák-Magyar Monarhia telekkönyvi rendszerét használják, ahol az A. oldal a tulajdon, a B. oldal a tulajdonos, és a C. oldal a terhelés. A tulajdonlapon csak mi voltunk feltüntetve mint tulajdonosok, és fel volt sorolva a tulajdon. Ebből hogyan lehet megállapítani azt, hogy mi tulajdonképpen csak használatba kaptuk azt az államtól?” – mondta kérdő hangsúllyal, de cseppet sem csodálkozva Fejes Anzelm Rudolf. Ennek ellenére a váradi bíróság, ami akkoriban telekkönyvi bíróság is volt, a Ghibu-féle jelentésnek az alapján rektifikáláta, azaz javította ki a telekkönyvet. Mivel azonban a rend megtámadta a rektifikációt, viszont a pert a fentebb már említett okok miatt nem tárgyalták végig, így jogilag a telekkönyvátírás nem tekinthető véglegesnek. A tisztázatlan jogi helyzet ellenére a kommunista rendszerben a 20/1948 számú törvény alapján visszaállították az 1936-os tulajdonállapotot. A rend hiába hivatkozott arra, hogy ez a jogszabály is, az ún. abuzív törvények sorába tartozik, melyek hatályát az 1989-es forradalom után érvényteleníteni kell, a bíró úgy ítélte meg, hogy nem elkoboztak a rendtől egy tulajdont annak a törvénynek az alapján, hanem csak egy korábbi állapotot állítottak vissza, mely időszakra nem terjed ki a jelenleg érvényben lévő restitúciós törvény hatálya. „De ha már az 1937-es állapotra hivatkoznak, akkor meg kellene nézni, hogy mi volt az az állapot!” – háborog Fejes Anzelm Rudolf.

Mivel Romániában amúgy sem lehet ilyen nagy horderejű pereket megnyerni, így az apát is Strasbourgig viszi majd az ügyet. „Egy konkordátum nemzetközileg is elismert egyezmény, még akkor is, ha Románia egy adott pillanatban ezt felrúgta.” – mondta, utalva a romániai kommunista hatalomátvételt követő politikára. Az egyházi elöljáró azt is jelezte, hogy a román állam nemcsak a konkordátumot, de a trianoni egyezményt is megsértette, hiszen az kimondja, hogy a kisebbségi egyházak tulajdona biztosított az utódállamban.

Miközben a törvény értelmében minden állami hivatal közre kell működjön annak érdekében, hogy az egyházak visszakaphassák az őket jogosan megillető javakat, addig a gyakorlatban ennek az ellenkezője tapasztalható. Ha mindaz, amit eddig leírtam nem volt elég meggyőző a fenti tétel igazságának bizonyítsára, akkor Fejes Anzelm Rudolf további adalékokkal is szolgál. Történt ugyanis, hogy idén márciusban a nagyváradi levéltárban a rend képviselőjének nem adták ki tanulmányozásra azokat a interneten is nyilvántartott dossziékat, melyek a premontrei rend levéltárát képezték mindaddig, amíg a kommunisták rá nem tették a kezüket. „Tőlünk elvettek mindent, amivel bizonyítani tudjuk jogos kéréseinket, most pedig ők kérik, hogy mutassuk be ezeket az iratokat, miközben arra törekszenek hogy ezek a bizonyítékok elő se kerüljenek” – elemezte az apát az állami intézmények hozzáállását. Hogy ez a levéltár ma is létezik, nem lett tűz, víz, szekuskéz martaléka, arról az idén kiadott Bogdánffy Szilárd emlékkötet is árulkodik. Íme az egyik dokumentum, melyet kiadtak tanulmáynozásra. Igaz, nem a premontrei rend levéltárosa kérte ki.

Ennél is durvább volt a május 3-iki eset, amikor ismeretlenek felmentek a rend képviselőjének bukaresti lakására, aki éppen azért tartózkodott a román fővárosban, hogy a premontreiek ingatlantulajdonára vonatkozó levéltári anyagokat tanulmányozza. „ ‘Biztonságban érzi ön magát? Volt-e már maga megerőszakolva?’ – efféle kérdésekkel zaklatták”- mesélte Fejes Anzelm Rudolf. Szerencsére a levéltárosnak az ijedtségen kívül komoly baja nem esett, de az eset után azonnal feljelentést tett a rendőrségen.

Megkérdezhető, hogy mit akar kezdeni a premontrei rend ezzel a hatalmas ingatlannal, ha sikerül megszereznie. Ebben a tekintetben az apát álláspontja és szándéka tisztább és érthetőőb, m int a román jogrendszer: „Ami tanintézetnek épült, az tanintézet is marad.”

 

Szólj hozzá