2014. júl 30.

Miniszterelnöki példaképek, avagy mennyire nagyok merjünk lenni?

írta: pavtsi
Miniszterelnöki példaképek, avagy mennyire nagyok merjünk lenni?

Orbán Viktor államszervezési paradigmaváltásról eszmefuttatott a Bálványosi Nyári Szabadegyetemen, és e váltás szükségességét konkrét példákkal illusztrálta. Olyan országokra terelte e figyelmet, amelyek megmutatják a kivezető utat a nyugati világot a miniszterelnök szerint világháborús mértékben megrázó gazdasági világválságból. A hallgatósága most meg töprenghet azon, hogy vajon csak rossz napja volt neki és a szövegíróinak, vagy netán ő tényleg Indiát, Oroszországot vagy Kínát tekinti követendő példának?!

Vladimir Putin.jpg

Már eleve Magyarországot és annak célkitűzéseit ezekhez az országokhoz hasonlítani legalább olyan l’art pour l’art gondolat, mint a bolhát összemérni az elefánttal, hiszen az említett konglomerátumok önmagukban véve is óriásiak, Magyarországhoz viszonyítva meg pláne azok. De milyen közös sikerfokmérő állítható fel Magyarország és az iszlám, valamint a nyugati világ metszéspontján elhelyezkedő Törökország között? A miniszterelnök által szintén pajzsra emelt Szingapúr pedig Ázsia egyik jelentős tengeri kereskedelmi gócpontjában fekvő városállam, vagyis egészen más tényezők járulnak, járulhatnak hozzá gazdasági teljesítményéhez, mint a nálánál területileg sokkal nagyobb, de tengerrel nem rendelkező Magyarországéhoz. Pusztán a földrajzi elhelyezkedés, a terület és a lakosság nagysága döntően kihat egy-egy ország gazdasági életére. És akkor még nem beszéltünk a felsorolt államok és a Magyarország között évszázadok (vagy mondjunk évezredet?) óta fennálló kulturális különbözőségekről, amelyeket a globalizáció sem tudott, mert mindeddig nem is volt alkalma eltörölni. Vagyis még a legszélsőségesebb globalista gondolkodással sem tudjuk semmilyen tekintetben közös nevezőre hozni Magyarország és a miniszterelnök által említett államok siker-célkitűzéseit. Én legalábbis reménykedek abban, hogy nem a demokrácia deficit lesz ez a közös nevező, illetve abban, hogy csak a bálványosi friss levegő bódító hatására jött elő Orbán Viktorból a nyelvújító, és mondott olyat, hogy illiberális Magyarországot akar építeni.

Amúgy a miniszterelnök erősen eltúlozza a példaképországok sikereit, amelyek távolról sem a kifogástalan államigazgatásnak, a kiemelkedő gazdasági teljesítménynek és a rátermett államférfiak vizionáló erejének köszönhetőek, hanem a gyakorlatilag kimeríthetetlen emberi, illetve természeti erőforrásaiknak, meg mindenféle gazdasági, politikai és geopolitikai konjunktúráknak. És azt se hallgassuk el úgy, mint Orbán Viktor, hogy az általa dicsőségtáblára felírt országok polgárai esetenként iszonyatosan nagy árat fizetnek azért, hogy államuk gazdasági mutatói olyan csinosan mutassanak a különböző statisztikákban.

Már az is problémás elképzelés, hogy Orbán Viktor Magyarország teljesítményének, célkitűzéseinek a fokmérőjét a sikerességben jelölte ki, mert az önmagában véve túlságosan általános és képlékeny fogalom, ugyanis minden siker attól függ, hogy milyen szemszögből ítéljük meg a tényeket. Hogy a sikeresség önkényes értelmezéséből fakadó relativizmust elkerülje, Magyarországnak pontosan meg kellene határoznia azt, hogy mit is tekint eredménynek. Erről Orbán Viktor keveset szólt, úgyhogy előhozakodok én néhány ötlettel. Ha a kormányzat érvényt tudna szerezni a törvényeknek, és keretet biztosítana a polgárok szabad kibontakozásának, ha végre sikerülne eltemetnie a huszonöt év óta a magyar társadalomban mélyülő árkot, ha kiszámítható, stabil gazdasági életet tudna létrehozni, ha reálisan elő tudná mozdítani a határon túli magyarok ügyét, ha növelni tudná az Európai Unión belüli érdekérvényesítő erejét, és nem az Unión kívülről akarna példaképeket találni magának, akkor én, istenuccse!, sikeres országnak tekinteném Magyarországot.

De úgy látszik, ezek túlságosan kicsinyes targetek Orbán Viktor számára, ő grandiózusabb álmokat dédelget, olyanokat, amelyek azonban a valósággal nem számolnak kellőképpen. Legelsősorban azzal, hogy az anyaország az Európai Unió és a NATO tagja, megvan tehát a jól meghatározott helye és feladata a világban, úgyhogy jelenleg semmiféle gazdasági válság és zavaros ideológiai megfontolás nem indokolja azt, hogy feladja vagy megkérdőjelezze ezeket a pozícióit. Abban igaza lehet Orbán Viktornak, hogy az Európai Unió jelenlegi formájában nem tudja felvenni a versenyt, vagy legalábbis kezd teret veszíteni Indiával, Kínával vagy Oroszországgal szemben, de ennek nem a liberális alapelvek az okozói, sőt, azok a legkevésbé, de még csak nem is a gazdasági világválság, sokkal inkább az, hogy Európában huszonnyolc nemzetállam próbál összekovácsolódni egy egységes, nemzetállami jellegzetességeket eltörlő, de legalábbis azokat tompító politikai-gazdasági formációvá. És ha ez a projekt nem fog megvalósulni – mint ahogy Orbán Viktor ki is jelentette: nem akarja, hogy ez megvalósuljon – az sokkal inkább a liberális elvekkel szembe menő nemzeti érdekeknek lesz betudható. És ha az Európai Unió nem lesz képes felvenni a világ más hatalmi központjai által diktált tempót, akkor mennyi esélye van erre az különutas, illiberális irányba elhajolni akaró Magyarországnak? Nekem máris van válaszom erre a kérdésre; és önöknek?

Szólj hozzá

világpolitika paradigmaváltás geopolitika Orbán Viktor Magyarország Oroszország Kína India Törökország Tusványos illiberális demokrácia tusnádfürdői beszéd