Az ukrán válság kirobbanása óta, és főleg amióta Oroszország bekebelezte a Krím félszigetet, minden elemző abból a szemszögből tekint az eseményekre, ahogy azt az ő nemzeti, államérdekei megkívánják. Leszűkítve a kört, az erdélyi magyar kommentárokból kiérződik annak a kényszere, hogy az események megítélése során azonosítsák az erdélyi magyarságot valamelyik a konfliktusban részes közösséggel, vagy annak helyzetével.

Magának a válságnak a kirobbanásakor természetesen a kárpátaljai magyarság érdekei képezték az irányadó igazodási pontot, amikor viszont már a Krím bekebelezése következett, mintha irányt tévesztettek volna a magyar szempontokat figyelembe vevő elemzések, legalábbis ami az azonosulást illeti, mert sokan hajlamosak azt gondolni, hogy Oroszország jól tette azt, ami tett, mondván, hogy a krími oroszok önrendelkezési igénye jogossá tette a félsziget meghódítását, amit még egy referendummal is úgymond legitimáltak! Az újsütetű erdélyi magyar oroszbarátoknak felhívnám azonban a figyelmét arra, hogy az a mód, ahogy Oroszország bekebelezte a Krímet, annak vajmi kevés köze van a sűrűn emlegetett, és a magyarság szempontjából kedvezőnek vélt koszovói függetlenedéshez, mert ha már precedenst kell keresni, akkor időben egy kicsit távolabb, de térben hozzánk a lehető legközelebb találjuk meg a Krím félsziget elcsatolásának szinte tökéletes előképét: Erdélynek Romániához való csatolásáról van szó.

1918-ban a román csapatok azok után vonultak be Erdély területére, hogy Románia különbékét kötött a központi hatalmakkal, illetve azok után, hogy Ausztria-Magyaroszág már aláírt egy fegyverszüneti egyezményt, tehát a nemzetközi jog értelmében Románia már nem is állt hadban Ausztria-Magyarországgal. A Krím félszigeten ugyanez történt: Ukrajna és Oroszország nem álltak hadban egymással, nem is volt hadüzenet, de a Krím félszigetet mégis elárasztották az orosz katonák. Igaz, nem volt rajtuk orosz katonai megkülönböztető jelzés, talán éppen azért, hogy Oroszország a kisujja mögé bújhasson, és azt mondhassa, hogy ő nem egy agresszor állam, hisz nem az orosz hadsereg szállta meg a Krímet. Aztán úgy, ahogy Erdélyben a románok, úgy a Krímben az oroszok voltak, vannak többségben, és pusztán ebből a tényből kiindulva érzik feljogosítva magukat arra, hogy az adott területet maguknak követeljék. És ebből a második hasonlóságból következik a harmadik: a krími referendum ugyanolyan hókuszpókusz volt, mint az 1918. december 1-jei gyulafehérvári nagygyűlés, mert mindkettőnek csupán az volt a célja, hogy legitimálja a nemzetközi közvélemény előtt a területszerzést. A népakarat kinyilvánításának a módja is hasonlóságot mutat két lényeges pontban: az egyik az, hogy a nagygyűlés, illetve a referendum is a megfelelő, az elszakadást elősegíteni kívánó katonai biztosítás mellett zajlott le, illetve mindkét esetben csak az elszakadásban érdekelt nemzetiség vett részt. A gyulafehérvári nagygyűlést eleve úgy hirdették meg, hogy oda csak román nemzetiségűek mehettek el, míg a Krím félszigeten rendezett referendumon csak az Ukrajnától való elszakadásról, vagy egy igen széles körű autonómiáról lehetett szavazni, és ezzel gyakorlatilag kizárták a véleménnyilvánításból az ukránokat és a tatárokat, akik a status quo megőrzésében érdekeltek. Az sem éppen különbség, hogy mind a románok, mind pedig az oroszok ún. történelmi érveket hangoztatnak annak igazolásaképpen, hogy a vitatott területre jogosan tartanak igényt. A románok a dákokról meg a rómaiakról szőtt mesét találták ki ennek érdekében, és az oroszok is azzal hozakodnak elő, hogy a Krím mindig is orosz föld volt. Hát nem, és nem. Az erdélyi történelemre nem térnék ki, azt feltehetőleg ismeri az erdélyi magyarok túlnyomó többsége, de a Krím kapcsán megjegyezném, hogy ha a történelmet vesszük alapul, akkor a tatárok inkább tekinthetnék jogosan magukénak azt a földterületet.

És most érkeztünk el ahhoz a ponthoz, amikor választ adhatunk arra a kérdésre, hogy a krími konfliktusban melyik közösség sorsával azonosíthatja magát a legkönnyebben az erdélyi magyarság: a krími tatárokéval. Hiszen a tatárok azok, akik a jelenleg a területért folyó versengésben részt vevő népek közül a legkorábban voltak annak a földnek a birtokosai, de akik ugyanúgy, mint a magyarok, a történelem folyamán elvesztették uralmukat a térség fölött, és ugyanúgy idegen államok kiszolgáltatottjává váltak, mint mi, kisebbségben élő magyarok. Ráadásul a krími tatárok azok, akik mind Ukrajnában, mind pedig Oroszországban kisebbségben élnek, és fognak élni, nem úgy, mint az oroszok, akik nem csak a Krímben, de Ukrajna más részein is többségben voltak, ráadásul Ukrajnán belül olyan jelentős a számuk, hogy nem egyszer került oroszbarát kormány az ország élére. Vagyis egy birodalmat a háta mögött tudó ukrajnai orosz kisebbség távolról sem olyan kisebbség, mint a Kárpát-medencében élő bármelyik kisebbségi magyar közösség, mely közösségek érdekeit az aprócska Magyarország próbálja úgy ahogy képviselni a nemzetközi porondon.

Ja, és még valami: a krími tatárok is ugyanolyan szép ígéreteket kaptak Putyintól, amilyenekkel minket is kecsegtettek a románok 1918-ban. A románok és az oroszok ígéretbetartási hajlandóságát már jól ismerjük, ezért volna meghökkentően meglepő az, ha ezúttal csalódnánk az oroszokkal szembeni előzetes elvárásainkban.