„Ez a könyv az európaiak kötelező olvasmánya kellene hogy legyen” – olvasható az egyik nyugati recenzens felkiáltása Paul Lendvai Az eltékozolt ország című könyvének hátsó borítóján. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen jelentős művet tartok a kezemben, sőt, még kezdtem is hitelt adni ennek a harsogó szlogennek, amikor a bevezetőben a szerző eme nemes gondolataira bukkantam: „…a ‘kudarcok győztesei’ számára továbbra is az lesz a tulajdonképpeni sorskérdés, hogy sikerül-e összebékíteni a patriotizmust és a liberalizmust, a nemzeti eszmét és a társadalmi haladás gondolatát.” Ez valóban szép, nemes, ráadásul politikailag távolságtartó perspektíva, amihez illeszkedik az előszó utolsó bekezdése is: „Ebben a könyvemben kísérletet teszek rá, hogy – mint olyan ember, aki fél évszázados bécsi tartózkodása során osztrákká lett, de magyarnak született, ugyanakkor minden érdekcsoport befolyásától tökéletesen függetlenül szemléli az eseményeket – tabuk és előítéletek nélkül világítsam meg szülőhazám két évtizedének, a rendszerváltás óta eltelt időszaknak a változatos, olykor megdöbbenésre is okot adó történetét.” Meglehetősen hamar kiderült azonban, hogy az egyenlő távolságtartás tekintetében a kísérlet megrekedt a próbálkozás szintjén, mert ha érdekcsoportoktól mentes is a szerző, ideológiai elfogultságtól, mondhatni eltökéltségtől távolról sem az. Sőt, a könyv annyira jól leképezi a magyarországi politikai-ideológiai barikád egyik oldalán hangoskodók világképét, hogy szinte nehéz is elhinni azt, hogy Az eltékozolt országot nem egy anyahoni publicista írta. Ebből kifolyólag nem ér váratlanul a felismerés, hogy a patriotizmus és a liberalizmus összepattintásának szólama, ami a rendszerváltás utáni Magyarország politikatörténetét ismerve amúgy is merő utópia, az Lendvai művében sem egyéb, mint egy szellemi ködkép, esetleg vágyálom kétes őszinteségű elvi megfogalmazása.

Hány millió?

De haladjunk sorjában, ahogy teszi azt Lendvai is, aki legújabb kötetében a rendszerváltás utáni Magyarország miniszterelnökeinek emberi és politikai portréját mutatja be közérthető, publicisztikus, tehát meglehetősen felületes módon. A szerző tulajdonképpen Kádár alakjának felvázolásával indít, és részletesebben kitér Grósz Károly valamint Pozsgay Imre jellemzésére is. Mindeddig nincs különösebb baj az objektív perspektívával, de Antall József politikájának jellemzésekor már egyértelműen megmutatkozik a szerző baloldali elkötelezettsége, például azáltal, hogy súlyos politikai hibának minősíti azt az 1990 június 3-án elhangzott antalli kijelentést, mely így szól: „mint ennek a 10 milliós országnak a miniszterelnöke, lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke szeretnék lenni.” Lendvai szerint Antall József ezzel a mondatával felhergelte a szomszédos országok nacionalista erőit, ráadásul a kisebbségek képviselőiből is felemás érzéseket váltott ki. A publicista több alkalommal is előhozakodik azzal az érvvel, hogy egy-egy nemzeti érzelmeket kifejező magyar politikai megnyilvánulás hiba, mert megharagszanak a szomszédok. Megjegyezem, hogy semmiféle antalli megjegyzésre nem volt szükség ahhoz, hogy Marosvásárhelyen 1990 márciusában államilag szervezett magyarellenes pogrom történjen, és Jugoszláviában sem a magyar politikusok robbantották ki a háborút, mely életveszélybe sodorta az ott élő magyarokat is. A további példák sorolása helyett állapítsuk meg azt, hogy az utódállamok politikai világa gyakran a magyarok és Magyarország puszta lététől is fel tud hergelődni, ebben a megvilágításban pedig Lendvai logikáját követve csak az nem lenne politikai baklövés, ha Magyarország felbomlana és elosztódna az utódállamok között.

Gyurcsány és az őszinteség

Noha mint ahogy a könyv címe is mutatja, itt egy eltékozolt ország történetéről van szó, a tékozlók egy része, egészen pontosan a szocialisták mégis bírják Paul Lendvai szimpátiáját. Bajnai Gordonról például valóságos kis dicshimnuszt zeng, de Horn Gyula körül is lefutja az obligát hódolat-kötöket, míg az ellenkező póluson Orbán Viktor helyezkedik el, akit Lendvai jóformán csak a mohácsi csata elvesztése miatt nem kárhoztat. A baloldali miniszterelnökök közül Medgyessyről van a legtöbb rossz szava, bár a híres Kempinski koccintást még így is sikerült bátor cselekedetként értékelnie. A Gyurcsány Ferenc korszak elemzése pedig már tárgyi igazolása annak a pszihológiai tételnek, miszerint ahogy közeledünk a jelen felé, úgy tudunk egyre kevésébé elvonatkoztatni politikai előítéleteinktől, elvárásainktól. Lendvai ugyanis szinte mindent képes Gyurcsény Ferenc javára írni. Hittel állítja azt, hogy az az ember, aki a magyar nyelv alapszókincsének részévé tette a böszmeség szót, modern európai szociáldemokrata pártot akart faragni az MSZP-ből, de elbukott a kriptokommunisták ellenállása és persze Orbán machinációi miatt. A levitézlett kormányfő mentegetésében Lendvai odáig megy, hogy a balatonőszödi beszédet úgy aposztrofálja mint szenvedélyes kiállást az őszinte politizálás mellett (146.o). Még köti is az ebet a karóhoz, mikor leírja, hogy csak azok értelmezhetik ezt másképp, akik kiragadják kontextusából az őszödi mondatokat. Csakhogy van egy szövegen kívüli, magát a szöveget a valóságba beágyazó kontextus is, amelyről nem szól a könyv, ezért kell én írjak róla: egy nappal a botrány kirobbanása után, amikor a miniszterelnöknek a közvélemény előtt kellett volna számot adnia arról, hogy mire is gondolt például a ’végighazudtuk az elmúlt másfél évet’ kiszólással, akkor Gyurcsány azt találta mondani, hogy ő ezzel tulajdonképpen az elmúlt húsz évre és az egész politikai elitre utalt. Vagyis Gyurcsány Ferencnek esze ágában sem volt leszámolni a hazugság politikájával, egyszerűen csak be akart olvasni párttársainak Balatonőszödön. Hát kétségtelenül őszinte volt a beolvasás, csakhogy ez a bűnös őszintesége, aki cinkosai előtt nyíltan beszél, de aki a bíróság (értsd: nyilvánosság) előtt következetesen tagad. És ebben a valóban kiragadásoktól mentes kontextusban Balatonőszöd már nem az őszinteség és a hazugsággal való szakítás nyitánya, hanem egyszerű és nyilvánvaló lelepleződés.

Orbán és a szellemek

Amilyen mértékben igyekszik a szerző Gyurcsány Ferenc politikai felelősségét csökkenteni, legalább olyan mértékben hárítja Magyarország összes társadalmi bűnét Orbán Viktorra. A szinte a könyv egészén végigvonuló gondolat – mindenért Orbánt hibáztatni - Gyurcsány Ferenc bukásának elemzésekor kap főszerepet. Orbán ti. valóságos médiabirodalmat épített ki, és ezt felhasználva uszított az éppen regnáló hatalom ellen, és engedte ki a palackból az antiszemitizmus, a romaellenesség és a nacionalizmus szellemét. Itt kell megemlíteni azt, hogy Lendvai a miniszterelnök-életutak közé ékelve különálló fejezetekben foglalja össze az imént felsorolt, Magyarországon tapasztalható negatív jelenségeket. A baloldal bűnei nincsenek ilyen módszeresen felgöngyölítve, igaz, a korrupció, a hazudozás és az ideológiai vakság nem feltétlenül baloldali specifikum, ami nem jelenti azt, hogy azok a bűnök nem léteznek, vagy nem lehet azokat észrevenni. Lendvai meglátta, és jelezte is a balos elhajlásokat, de jobbára csak azért, hogy magára ölthesse az objektivitás álcáját, mert különben Az eltékozolt ország mesteri megvalósítása annak, hogyan lehet elmaszatolni azt az egyszerű, de lényegtelennek semmiképpen sem tekinthető tényt, hogy bármiféle médiamachináció és szellempalackbólkiengedés mellett, meg ellenére 2002 és 2010 között az országot a szociálliberális koalíció vezette. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert normális esetben a kormányzásért a kormányt illik felelőssé tenni, viszont a pártos gondolkodásnak az árok egyik oldalán sem kritériuma a normalitás. A fentieknek némileg ellentmond a 200. oldalon olvasható megállapítás, miszerint a Fidesz média által folytatott „ megsemmítési hadművelet, mely  a szociálliberális kormány ellen általában, különösképp pedig Gyurcsány mint első számú közellenség ellen folyt, a következménye, nem pedig oka volt a Medgyessy- és Gyurcsány-kormány kudarcának.” De Lendvai szocialistákat érintő kritikája a magyar népmese hagyományait követi, azaz bírálat is, meg nem is. Hiszen a fentebb idézett gondolat után nem sokkal ez a megfogalmazás üti meg a szemet: „Tagadhatatlan, hogy a szociális-liberális tábor a 2002-2010 közötti években a nepotizmus, az összefonódás és a politikai züllöttség nyomorúságos és visszataszító képét mutatta” (213 o, kiemelés tőlem.). Vagyis: nem ilyen volt, csak így nézett ki. Ezt az olvasatot erősítik az idézetet követő Gyurcsány dícséretek, amelyek kicsúcsosodnak abban a bonmotban, amelynek jegyében érzésem szerint az egész könyv íródott: „Gyurcsány jót akar, de rosszul csinálja, Orbán viszont rosszat akar, de jól csinálja...” Hogy a magyar közelmúltnak ez a kis történelemkönyve szerecsánymosdatás is egyben, talán igazolja az, hogy az eredetileg német nyelven kiadott könyvhöz Lendvai kifjezetten az anyaországi publikum számára írt egy utolsó, magyar nyelvű fejezetet is Orbán győzelme – az ország zsákutcában címmel. A fejezet tartalma annak címéből leszűrhető. Ehhez sok hozzáfűzni való nincs, ha csak az nem, hogy az antiszemitizmus, a romaellenesség, a melldöngető nacionalizmus valóban veszélyes, (bár korántsem Orbán számlájára írható) rákfenék, az viszont már rosszhiszeműségre valló beállítás, hogy a 2010-es választások után azért fogadtatta el olyan gyorsan a kormány a szomszédos országokban élő magyaroknak magyar állampolgárságot nyújtó törvényt, hogy kifogja a szelet a Jobbik vitorlájából. Lehet ezt így is interpretálni, de úgy is, mint választási ígéretek teljesítését, mely a határon túli magyarok számára felbecsülhetetlen értékű gesztus és hatalmas elégtétel. Persze csak azok számára, akik ötven évi ottartózkodás után nem váltak románná, szlovákká. Osztrákká.

A torzképek valódisága

Az eltékozolt országot olvasva nekem is eszembe jutott egy bonmot; ha jól tudom Pessoa sziporkázott azzal, hogy az újságíró akkor sem az igazat írja, ha nem az újságba ír. Ami nem azt jelenti, hogy a zsurnaliszta feltétlenül megátalkodott hazudozó, hanem azt, hogy egy sajátos prizmán keresztül szemléli a világot, és a maga vélt jólértesültségéből fakadó magabiztosságára alapozva szereti a saját meglátásait tényekként tálalni. Ez történik Paul Lendvainál is: az elmúlt húsz év történelmi tényeiből, magas tisztséget betöltött politikusokkal folytatott beszélgetésekből, viccekből, közvéleménykutatásokból és Debreczeni József könyveiből kiindulva (ezek a Lendvai kötetének legfontosabb forrásai) tár elénk egy felismerhető, de mégis meglehetősen eltorzított Magyarország-képet. Hogy a kép valósághűbb legyen, ahhoz a barikád másik oldalán ágáló elemző könyvét is el kellene olvasni, mert akkor kirajzolódna a legpontosabb Magyarország: egy olyan, objektíven nem, csak két torzkép túlzásainak egymásra vetítéséből szemlélhető képződmény, melynek értékeit még nem teljes mértékben, de arcát tökéletesen eltékozolták.

Paul Lendvai: Az eltékozolt ország, fordította Liebentritt Katalin
Noran Libro, Budapest 2011,